Móres

oh mother of pearl

2010-08-26T13:21:00.006+02:00

világosan látom magam előtt, ahogyan egy hajdan nagyhírű, körbeudvarolt zongoraművész picit elhúzódott afrikai kiküldetése után otthonába visszatérvén, és kisséleg megfáradván végre leül a hangszeréhez, ujjait ropogtatva rákészül egy olcsó kuplé elklimpírozására, és amikor már játssza, tágra nyílt szemekkel bámul a részvétlen világra, amiért képtelen hozni a dicsőséges idők összhangzatát.

márpedig így van; repetitio est mater studiorum, vagy rltklubosabban megfogalmazva mondhatnánk azt is, hogy bármely lelki tevékenység olyasmi, mint egy szép nő: ha egyszer magadhoz csalogattad, törődni kell vele, ellenkező esetben lelécel, és sose tér vissza hozzád, légy akármilyen jóképű is.

na mindezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy helló, planétám továbbra is a nap körül forog, és az indokolatlanul hirtelen megszilárduló valóság paneljai között valahol itt vagyok még, és pontosan abba a csapdába esem bele élvezettel én is, amit fiatal koromban olyan lenézőleg szemléltem: tetszik nekem ez a sok. ezt így, ahogy mondom. ez a sok-ság.

véleményem szerint jó, ha az ember minden helyzetben képes kívülről szemlélni önmagát, és nem csak azért, mert ez gátat vet a maszturbatív ön-ömlengésnek, amelyet tiltólistára helyeznék, ha türannosz volnék, hanem azért is, mert fölébreszti a szunnyadó humorérzéket. például, hogy ne merészkedjünk messzire, visszatekintettem gondolatban a blogom immanens karrierjére (na ezen pl szabad nevetni), és úgy láttam, hogy a legjobb bejegyzéseim egy testvér nélküli kislány kedvesnaplóm-típusú sirámaira hajaznak leginkább. talán ennél is viccesebb, hogy ez a bejegyzés is pont ilyen.

egy kedves barátom mesélte nekem, hogy egy régi történet szerint két szerzetes ment egy erdő-úton, és zuhogott az eső, ezért minden csurom sár volt, és egyszercsak szembe jött velük egy hetéra. kurtizán. gésa. ahogy tetszik. az egyik szerzetes átpocsolt egy marha nagy sártengeren hozzá, ölbe kapta, és átvitte, hogy szegénynek ne legyen saras a ruhája. azután mentek tovább. körülbelül egy óra rágódás-vívódás után a másik szerzetes nem bírta, és megkérdezte a társától, hogy "meg ne haragudj, de nem helytelen szerinted egy szerzetesnek egy utcalányt ölben cipelni?", mire a másik úgy kérdezett vissza, hogy "te még mindig cipeled?"

na valahogy így képzelem én is ezt a blogot. még mindig cipelem.
nem az a probléma, hogy panelekből építkezünk, mert az már csak úgy van.
az a probléma, ha ezek közül nem vigyorgunk ki időnként, és én most ezzel az értékelhetetlen bejegyzéssel óhajtottam kimosolyogni, szevasztok.

tutto il resto é vanitá

2010-05-11T02:45:00.000+02:00

legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít

axl

2010-03-29T01:01:00.003+02:00

mit hupákolok itt..
a mérnököm, az ügyvédem, meg én, így voltunk guns n roses koncerten, ugyanis a többiek hazamentek, mondván, hogy túl sokat kell várni, és ezt meg is értem. mi viszont normálisan megkóstoltuk azt a fura öveg whisky-t, ami nem is volt ott. külön bejegyzést érdemelne, hogy a mérnököm miért volt sánta, és mire kellett neki az az izé.. mondjuk mankó, de lényeg, hogy kilógtunk a helyünkről, és egy olyan helyen álltunk, ahonnan valamiféle biztonsági őr ki akart zavarni bennünket, sikertelenül.

végig ordibáltuk a koncertet (kevésbé udvariasan: énekeltük), meg őrülten táncoltunk, sánta legjobb barátom tekintetében ez még guinness rekord is lehet, és senki nem jött közelebb a mankók lóbálásának rádiuszába, tényleg csúcs jó volt, multiorgazmus, és már
pár
nappal
utána
is
azt mondták a

srácok, hogy szar volt a koncert.
hát a szaft.
csúcs jó volt. ez egy félisten. axl.

2010-03-29T00:53:00.002+02:00

csak folyton eltereli a figyelmem rólad az Isten földre született harmadik fia (ahogyan eldobja a mikrofonállványt, ú)

jó pap holtig - rossz pap életig? és ezt így hogy?

2010-03-24T03:41:00.004+01:00

valami kifeszíti szemhéjaim.

a szűk résen át besüt a hajnal, ami akár szép élmény is lehetne, de annyira nem örülök neki, főképp, mert tudom, hogy mi vár rám. az sem volt túl jó élmény, hogy a puha fehér női ölelést le kellett fejtenem magamról nem törődve a fölháborodott szuszogással, ami távoztomat kísérte, és hogy a csukott szemmel is ezerszer végig járt, sötét hallon át a nappaliba táncolva le kellett huppannom a móres-zöld fotelbe, ami általában a tartható munka-hipotézisek rózsa+keresztes petricsészéje, de ezúttal a kiszámítható horror spanyolcsizmájának bizonyult. számítottam rá, és tényleg. nagy levegő. gép bekapcs. a kis feleségemmel megalkotott szabályok felrúgva; rágyújtok a lakásban, és olcsó lázadás ugyan, de legalább kivételesen nem csak koncepciózusan lefojtott elmém füstöl, hanem a kurva cigarettám is.

mi olyan polgár a háborúban anyway?

mindegy; ha szembesülnöm kell magammal, az fázással is jár, tágra nyitott nappali-ablakokkal, hirtelen fölbukkanó, és a füst miatt hajnalban hisztiző nővel; melyik korban volt ez könnyű, kérdezné jacques de molay. a gép már megbízhatóan zúg, a gézenzúg.

miután mindezeken túl vagyok, összeszedem minden bátorságom, és végre meghallgatom -először a sweet child o mine-t, utána pedig az I.R.S.-t teljes hangerőn a fülhallgatóban- a nemrég elkövetett prédikációmat, amelyet az adott templom technikai személyzete bátorkodott fölvenni. mp3.4.5.6.. egy sziget lehetősége.

régebben ős-cool módon prédikáltam, és az excrementummal nem törődve vezettem az éterben valamiféle vallási rádióműsorokat is, meg többször zenéltünk a lingvisztika doktorával, és a vége felé hajlandó voltam magasabb váltóhangon kiereszteni a lényeget, és az nem volt rossz, de ez...

szeretem mondani, hogy a rutin már existens, valamint tény, hogy már nem különösebben zaklat föl sok ember látványa és a szószék magánya. szeretett professzoraim és tanáraim szerint is meglehetősen jó gondolatokkal szoktam fölkészülni az igehirdetési szolgálatra. kételynek helye mellkasom mögött régóta nincs annak ellenére sem, hogy időről-időre elszúrom, ha a helyzet olyan. szerintem ez mindenkivel megesik, aki nem gondolja komolytalanul.

de magamat hallgatni halálosan durva: mintha egy remek szöveget olvasna föl egy amatőr pontosan kétszer olyan sebességen, mint ahogy kéne. ha a hallgatóság körében ülnék, hangosan sóhajtoznék, hogy miféle szakbarbár kényeztet bennünket itt ezzel a modoros, ibolyaillatú fing-sorozattal, a Krisztus hátát föltépő korbácshegyek nem fájtak ennyire a büdös antiszemita mel gibson -egyébként érdekes- vásznán, apropó, ha már vászon, írjunk már rá valami olvashatót.

a fénysebességet úgy képzelem sci-fi színezetű filmélményeimből, hogy odavasalnak az ülőhelyemhez, és arcomat a tarkómra redőzik az önkényes fizikai törvények mosolyával; ugyanilyen ez is. mozdulni sem tudok önnön hangomtól, félkövér-dőlt volt a terv, ehelyett wingdings vagy mi van helyette. melyik pillanat, és mely szörnyű kéz szabta rám eme szörnyű asszimetriám?

tapsra sose számítottunk e hivatás berkeiben, ám a sok kedves szó hirtelen -nem lehet máshogy fogalmazni- pan de muertos. engem szív el a cigaretta, én vagyok a jókedvű koccanás a pálinkás stampón ebéd előtt, én vagyok a lég, ami fölemészti a komolyan nem vett dicséreteket a lelkészi hivatalban, én vagyok a kattogás és pártfogás, ami az egyetemnek átutalt pénzzel jár, és én vagyok a pillanat, amikor szemlesütve közlöm a lelkészfeleséggel, hogy fölöslegesen készült hortobágyi húsos palacsintával, ami a kedvencem egyébként, de nagyböjtkor nem eszem húst. én vagyok a bankó, amit a lelkész nem fogad tőlem el a platánban ebédünk számlájához, és én vagyok az a hülye, aki éhségtől kopogó szemmel nem látja a különbséget a fasor és az andrássy út között.

még az a szerencse, hogy elképesztő profizmusom, és tökéletes szakmai dilettantizmusom között ott húzódik a meggyőződés, hogy egyszer jó leszek, és azt majd megemlegeti a világ megilyenek. olvasni többet olvastam, mint kollegáim jó része együtt véve, s ez nem jelenti azt, hogy ők olvasatlanok. egyszer jó leszek, mondom.

tehetségem sonka két szelet vastagan vágott alázat-kenyér között egy vegetáriánius Isten kezei között a böjtben. huh?

a zöld fotel megölel, de én visszavágyom a hálóba, ahol csuda-feleségem mérge végre elaltat. soha többé nem akarom hallani önmagam. inkább a halál. mindig azt mondja, hogy irigyli az önbizalmam. na én meg azt a biztonságot irigylem, ami a kételyekkel a valósághoz láncolja. ő legalább tudja, hogy melyik világhoz tartozik.

fázom, és aki fázik, az húz szeretni (ezért húzott az eszkimók szeme).
gép kikapcs.
a hall továbbra is sötét.
valaki lecsukja szemeim.

superhero

2010-01-20T01:04:00.002+01:00

itt kell elmondanom, hogy rejtélyes bátyám épített egy rejtélyes izét, ami egy webkameráról élőben nézhető akvárium halainak beszédét fordítja szimultán. a móka nem áll meg, phineas és ferb ma mindent kipróbál. egyébként a halak meglehetősen sok baromságot mondanak. vagyis kizárólag csak baromságokat.

	Jane's Addiction - Superhero .mp3

	Found at bee mp3 search engine

enola straight

2010-01-04T08:30:00.002+01:00

olyan világban ébredek, ahol egyetlen olyan szükségszerűség, törvény, vagy állandó nincs, amit akár két ember is ugyanúgy látna. budai otthonom felé pest irányában szállok a villamosra föl, a félig csukott ajtón kívül kapaszkodva nehéz hátizsákom induláskor menetirányba húzza testemet.

a dobozban mélyen alszanak már az egerek, nem így a kis bogarak, amelyek vígan buliznak körülöttük és rajtuk.

páldául azt hogy

2009-11-25T14:37:00.000+01:00

hidak!
a folyamok a folyamok által álmodott lábak!

keringőre.

2009-10-24T06:51:00.002+02:00

nem történt semmi baj, vagy ha igen, hát hozzá tartozik, mindenesetre nem haltam meg/tűntem el/töröltem ki magam a világból/medveperegyéb, csak annyi dolgom volt-van, hogy nehéz szublimálni és leírni ide. volna mit pedig. például tervbe vettem, hogy egy lenyűgöző stílusú, sebészi precízségű, ugyanakkor olvasmányos zenei tekintetű elemzést helyezek el. csak azt nem tudom, hogy igény volna-e rá. s ez tulajdonképp felhívás

időutazást tegyünk, magamtól idézek és minimum tizenöt év. jó?

2009-10-10T05:21:00.003+02:00

"a távolságok legyõzésének záloga a hangosabb kiabálásban van, mert a hang terjed,

heló xx nem szeretlek dugjunk

heló xy úgy szeretlek igyunk

és a párt fogásába vesz, de fél fogára sem elég -esetleg az utódokon részesedik ezeríziglen, meg nem bocsát, de nem szabad mosolyogni, mert vészesen vékonyodik az a gerinc.

régi pár évemre gondolok, amikor hülyeségeket csináltam nagyon okosan, minden a helyén volt, hamar lírikussá tudott válni a hangnemem, mint egy szomorú favágóé, fájdalmas volt ó.

hóbortos voltam és bárgyú.

ráclófasz. tátra. homály ül a kerteken. tél csontkamrái. (szórja a keresztet az asszonynép magára) ilyenkor szoktam ülni a parton, és szúnyogcsípést megszokni próbálni (nem nehéz, röhögök).

jó azt kimondani, hogy "vagyunk".

a sínpár a mi sétálóutcánk, bébi.

miből él lulu, aki amikor fellép, mindenki menekül?

kína vöröse...

kapcsoljuk ki a fegyvereinket fiúk. az egyetlen megoldás az az, ha biztosítjuk egymást sírig tartó szeretetünkről. bőséggel belakmároztunk már egymás gondolatkészleteiből.

kinek édes, kinek keserű.

hát ennyi furaság kell, hogy kapjak levegőt egyáltalán. napi ezer kb.

cicuskám, tíz tájképből kilenc ismerős már nekem. és nyolc... nyolcat szeretek.

pontosan tisztában vagyok a hús rosszízű pontjaival.

de nem bírok meglenni nélküle.

kásás bűz lengi be a szobát. éles karmok vájnak a porhanyós húsba, báránykám.

eszünk.

azt mondják a döghús porhanyós.

mi vagyunk a legyek.

miért pont bárányt klónoztak először? van köze Jézushoz? biztosan van.

leírom a képet ami a fejemben van, ok?

homály ül a kerten, mint azt már botorkodtam.

a hold kelő fényét két különböző színű visszaverődésben figyelhetjük meg leginkább.

a kerítés egyik oldalán mozdulatlanul álló hatalmas kutya szemében sárgás fény lakik.

a kerítés másik oldalán a kalapos férfi sötét sziluettjéből furcsán kilógó puskacső végén bronzszínben táncol a holdfény, a puskacső finoman remeg, de azért a kutya fejére céloz folyton. (7 perce tart a mise)

a bronzszín és a sárga fény egymásra mered, két sötét kútja a.. minek is?

fél itt valaki?

a puska nincs megtöltve.

puszta illúzió.

magának varázsereje van, doktor bubba?

elviselhetetlenül biztonságos ez a hely.

van-e foga a nagyapámnak?

aki maga barkácsolja, pénzt takarít mög.

de vajon tényleg?

egy borítékban érkezik a jövő. kinyitja magát, és kihallatszik hirtelen a Gyár zenéje.-

az ember belemászik, és elküldi magát a közeljövőbe.

ki expressz, ki nem.

félidőben szólt a főnök, hogy most már figyeljenek a figyelmetlenek.

defunkciós perek

alanyeres józsefek

a jog jobb

a látvány párkányán

lángokban áll

a hajnal a reggel

alapváz megtör

kiforga kör

eltör

csorog a dorog

ma fitorog

holnap almalé

fényre nyíló égi kaszinó, eper banán eper hű férfiember gyümölcsön él.

a harang aranyból a terméketlenség keresztények által szentesített szimbóluma

a törvények alapja: a kalandrafel-szindróma

s vajh milyen törvények ezek? (analfabéta-gyanús a szerző!)

inni és gyűlölni? enni és szeretni.

e két teatralitás között kellene megfordítanunk a realitást édes (amely aztán régi romantikus elemeink tükrében valósággá torzulhatna), hiszen ittunk -tam, és szerettük egymást hajdan, ma inkább eszünk -szem, és gyűlöljük.

ez van.

mindenkinek kenyér és rózsa."

szép emlék, és jó volt szerelmes kamasznak lenni, sokkal tehetségesebb az ember, amikor még nem figyel a következményekre, VAGY csak azokra figyel, és ezért érdekes.

fura, hogy elmúlik.

javított kiadás

2009-08-27T05:34:00.002+02:00

teljesen nyilvánvaló, hogy a legjobban a medvémet szeretem a világon.

love comes thumbling

2009-08-26T14:07:00.005+02:00

egy ponton becses nejem kistestvérével (akinek dedikált számot a kaláka!) kézen fogva elindult, hogy megkeressenek engem kővágóőrsön, ahol éppen azzal foglalatoskodtam, hogy a csodaszép utcákat róva megfigyeltem a táj és a tájépítészet különös összefüggéseit. amikor végre rám leltek, akkor én annyira meghatódtam ettől, hogy rögvest meghívtam őket egy közeli cukrászdában fagyira.

eddig frankó.

amikor azonban a közel három éves jövendőbeli sógorom kijelentette, hogy haladéktalanul pisilnie kell, és kezdte lehúzni a nacit a cukrászda kellős közepén, akkor elszántam magam, hogy ezt a helyzetet márpedig megoldom, úgyhogy fölkaptam a kis széltolót, és beszállítottam a mosdóba, ahol éppen a mellkasáig ért a wc-csésze. fölnézett rám a kölök, és azt mondta, de olyan hangon, hogy nem csak a szerelmes nők, de a határozott férfiak szíve is megolvad, hogy: "becélozol?", hehehe, most is nevetek, és mondtam, hogy persze, és segítettem neki beletalálni, igazán férfias kollegialitás alakult ki egy pillanat alatt, el is helyezett egy tézismondatot a kisfiú, mondván "apa is így csinálja", amire nyilván azt mondaná a vérszívó ügyvédem, hogy pff, beteg papok és a ministránsok, de valójában az idő furcsa sietsége és az apai ösztönök hirtelen ébredése a hibbant világ sötét szobájában szövétnek gyanánt, leginkább így hívhatnók, na most ez mindegy, a lényeg, hogy

akkor robbant föl és pukkant miriádokra a fejemben az augusztus huszadikai tüzijátékot simán ülve hagyó gondolat, hogy meglehetősen hétköznapi -kéjesen az-, ahogyan viselkedem, és ami történik velem, márpedig a legendásan szürreális vilmos atyával nem lehet, hogy nem történt valami, ami a valóságot, mint homályos tükröt kettébe repeszti, és azonnal eszembe is jutott, hogy ó dehogynem, volt ilyen pillanat ezen a nyáron is, jóllehet, idén nem költöztem ki az erdőbe, meg nem ültem lóháton, meg semmi ilyesmi, de mégis, volt egy pillanat, és aztat most le is írom schlagwortokban;

amikor valahogyan kerítettem egy, a huszadik század első évtizedében készített hét húros(!) gitárt, ősi húrokkal, amiken már csak a Szentlélek tudott pengetni, meg én, és a nagy teraszon pengetve próbáltunk egymásra rímelni hangügyileg rejtélyes bátyámmal, aki pedig a laptopján egy zongoraprogrammal klimpírozott a gombokon, és erősen sütötte a nap az észt söreinket az asztalon, ami pedig egy sziget tengerközeli házának az erkélyén állt; hiiumaa szigetéről beszélünk.

na az fura volt.

twá

2009-07-09T11:50:00.003+02:00

egészében jó írás, nagyrészt egyetértek, csak az első és az utolsó mondata fura.

"A világ arra való, hogy az okos nemzetek más kárán tanulhassanak."
hát szerintem nem erre való a világ, a való világ, de most nem hozakodom elő a világról alkotott nézeteimmel, inkább az utolsó -két- mondat sajátos tartalmi ellentmondását említeném meg:

"Kár, mert ha lenne, hamar kiderülne, hogy mire elég nagyon szlováknak, nagyon magyarnak, nagyon hutunak lenni önmagában. Semmire azon kívül, hogy a világ maradéka beszámíthatatlan büdös bunkóként azonosítsa őket, általuk az egész nemzetet, és az okosabbak felismerhessék a hibát, amit ők majd nem követnek el."

nos, ha a világ maradéka általuk egy egész nemzetet könyvel büdös bunkónak el, akkor szerintem a világ maradéka sem lehet sokkal okosabb, mint a nagyon hutuk, hm?

mary lincs manson

2009-07-01T16:21:00.003+02:00

ezt most úgy fogom megírni, hogy ne lehessen tudni, kivel értek egyet, hehe, de ezt nem azért csinálom, mert nincs véleményem, vagy nincs merszem állást foglalni, hanem azért, mert leginkább önmagammal értek egyet, valamint egy emberi kérdést sem vagyok képes annyira komolyan venni, hogy komolyan vegyem magam, vagy bárkit.

szóval tiltakozik a győri egyházközség marylin manson ellen, jobban fogalmazva fölhívást intézett a hívekhez, hogy imádkozzanak azokért, akik mansont hallgatják.

társadalmunk szekuláris része pedig ezen háborodott föl, illetve -véleményem szerint a nem eléggé tájékozottságból kifolyólag- az egyház ellen, úgy általánosan. és mint általában. mi az, hogy az egyház? ha az egyházat el lehet ítélni általánosan, tehát minden vallásos embert, akkor cigánybűnözés is létezik, vagy a feketék ab ovo alsóbb rendű emberek? ne máár...

én például, aki vallásos, sőt egyházi vagyok (milyen egyházi, hm?), nem tiltakozom marylin manson ellen, mert pont hidegen hagy. itt is azon álláspontot képviselem, amit a 'ma bort iszom, holnap nem lesz' ősi latin mondásának az én értelmezésem ad: nem bor nem lesz holnap, hanem a holnap nem lesz.

srácok, be kéne tiltani a cenzúrát? nektek nem szól valami titkos vészcsengő valahol a tarkótok környékén ettől?

válaszolván: G :)

2009-06-09T11:50:00.002+02:00

nem, nem zártam le a vitát, ami nincs is, csak hajnalban képtelen voltam megállni, hogy a marginális kérdések közül egyet fölvázoljak; nemtom hány év teológiai tanulmány után nem ez a végkifutás, sőt.

szóval nagyon várom a további emaileket, mert tízezer egyszerűen nem elég.

előre is kösz

2009-06-07T11:47:00.000+02:00

gyér abbéli tekintetű hitem mellett, hogy bárki is idenéz még erre a letűnt fényű, ám nagy múltra visszatekintő, valaha tündökletes -és többször kitörölt majd folytatott- blogra, mégis arra kérném az ismerős és ismeretlen idetévedőket, hogy írjanak nekem emailt.

pártállástól, kortól és nemtől függetlenül, muszlim, zsidó, ateista, keresztény avagy buddhista; nagycsoportos óvodás vagy nagydoktori professzor; jenő, özséb, ludmilla, ráchel vagy tas; kuruc vagy labanc; szárazföldi patkány vagy tengeri medve, lett légyen bármelyik,

kérem írjon meg nekem mindent, ami csak eszébe jut -a személyeseket diszkréten kezelem és a nagymívű, jól fejlesztett elméleteket sem lopom el-

a szégyenről.

vilmospadre kukac gmail pont com.

helószia

2008-11-01T14:29:00.003+01:00

az árnyékszékem csapjából rácsöppent egy kis víz a szélére helyezett wc-papír tekercsre. így nem tudtam kényelmesen, lazán lepörgetni két ujjal, ahogy szoktam. háromszázhatvan fokonként egy felesleges mozdulat, mormoltam. ameddig a bolygó fordul egyet, vajon hány milliárd fölösleges mozdulat tétetik..? és én mindig csak elkezdem a mozdulatot; nem zongorázom, csak klimpírozok. örökké kezdő maradok.

örök kezdőnek azért jó lenni, mert tudhatod: az öröklét csak a kezdet.

jaés..

2008-08-14T02:02:00.005+02:00

..szokásomhoz nem híven írtam egy eposzt, amiből, minthogy többször is vezettem a táborvezető automata váltós (hahh!) autóját jól, mindössze két sort vagyok képes fölidézni, de az se rossz:

de jó kis opel vectra ez, én Istenem,
talán kaphatnék ilyet én is? Te nem.

üdv a pokolból vínának és ormusnak:
ráí.

pacaltot

2008-08-13T13:45:00.004+02:00

nem is az volt a legjobb, hogy amikor kiköltöztem az erdőbe, a rendszeres hajnali kelés és patakban fürdés után kivittem a mezőre a lovakat, vagy amikor a tűző nap elől az egyetlen -sárgabarack- fa alá menekülvén a fejemre esett egy érett darab, nosza, találjunk föl valamit, a gravitáció már megvan, gondoltam, és föl is találtam valamit, bizony,

vagy az, amikor az egyik ló -egy nonius- odajött hozzám, s lehajolván megbökdösött az orrával ültömben, és fogalmam sem volt, mit akarhat, míg rá nem jöttem, hogy barackot akar, és amikor adtam neki, és a kezemből ette meg, a többi ló is egyből jött, hogy akkor nekik is, és ezt onnantól fogva napi kétszer megcsinálták, ami nyolc lóval számolva, és tekintetbe véve, hogy a sárgabarack fák nem különösebben nagyok, két nap után már lóháton állva (!) sem értem el barackot, amiről úgy véltem, nem biztos, hogy ezt az állatok megértik, így hát átpályáztunk egy közeli körtefa alá, és vicces volt nézni, ahogyan a lovak kínosan ügyelnek az árnyékban egymás hegyén-hátán, nehogy rám lépjenek,

és nem is az, bár az már közel volt, amikor daniel day lewist az utolsó mohikánból simán ülve hagyván a nyolc vágtató lóból -szinte repülve a buckák és a térdig érő dzsumbuj fölött- hetet lefutottam, és meg is állítottam közben (ezt senki nem hiszi el nekem, pedig így volt), csak a nyolcadikat nem lehetett, vagy amikor balatonon az etilsrácokkal a bérelt házunk lépcsőjén fejjel lefelé sikerült elaludnom, vagy elmutogatnom a determinizmust activityben, vagy hogy célzottan szénné égetve magam a napon már-már sikerült megvalósítanom a tervet, hogy mozambó (copyright: az első kékszemű néger) legyek, illetve ezt mondjuk még nem adtam föl,

vagy a nyakatekert, önmagához láncoltan keserédes és furcsa érzésvilág, ami az egész nyarat jellemzi, hogy mintha bármit megtehetnék, miközben persze be vagyok börtönözve szabadságom totális, mindent elsöprő ideájába úgy, hogy amellett vagyok erős és jókedvű, hogy ennyire talán még sosem küldtek padlóra lelkileg (ippon!),

vagy az a megdöbbentő, ám voltaképp egész mókás tény, hogy elég komoly pocakot eresztettem, s eléggé amorf a látvány a tükörben, bár most két napig egy falatot sem ettem, ezért valamennyi azért lement, de akkor is durva, ugyanakkor vicces,

vagy még ezer dolgot mesélhetnék elképesztően intenzív nyaramról, szóval nem ezek voltak a legjobbak, hanem az, amikor a szokásos táborunkban, ahol hátrányos helyzetű -javarészt cigány- gyerekeket táboroztatunk a kollegákkal immár évek óta, akkor az első nap az étkező helyen megkérdezték tőlünk, hogy mit ennénk, mert akkor olyanokat főznek egész héten, mire az egyik kis tíz éves cigánygyerek halálos komolysággal (gyk: nem viccelődött) azt kiabálta, hogy PACALTOT!, ami belőlem két dolgot váltott ki, egyrészt több napos sírva vinnyogó röhögést, természetesen nem rosszindulatút, másrészt azt, hogy azóta kizárólag pacaltot vagyok hajlandó rendelni és enni.

hopp, lehet, hogy ezért híztam el. nem a sörtől, megesküszöm bármire.

Kijelent, és

2008-06-16T15:49:00.003+02:00

A bizonyosság rövidre zár, az ár -megfizetni- hosszúra nyúl.

Nyit. Zár. Nyit. Zár. Valamelyik ajtó mögött ugye Isten áll?

A belépek és a kilépek ugyan az. Vonz, és megijeszt a halál,

de inkább vonz. A végén a vérsikolyú voltszerelem is szép emléknek bizonyul.

A füvek sípján nem zenél a szél, nincs az esőben ón,

nincs eső se. Isten egy fa alá odaáll

fölnéz és az utolsó kismadár a bolygón

egy rég el nem mosott tányérra pottyant, tovaszáll.

Isten és a világ négyszemközt. Tanúk sehol.

Minden jegesmedve lelke a vizek alatt lebeg

és fölötte fölöttébb tombol a néma pokol, a Seól.

A szentek közössége a szentek közönsége, ebből elég.

Minden porrá.

satt-makk

2008-01-29T18:28:00.000+01:00

az esélyesek idegességével mentem be. két nő. stan és pan. az egyik az enyém volt valaha, ezért gyönyörű, a másikat nem ismerem, de jól kezeli magát, a testét, a lelke tükrét, mindenét, ügyes és meggyőző. váltogatják a perspektívákat, első pillanatban látszik, hogy itt nem részvétlen alanyok szenvedik el a történést, ami valahogy művészettel kapcsolatos lesz, hanem e helyütt a művészet eleve önelvárás, cél és ok, olyanok csinálják -mert aktus van-, akik szoktak a művészetről úgy beszélgetni, hogy megnevezik, így, ahogy én képtelen vagyok: a művészet.

egy szót sem értek az egészből, de mintha csecsemőkortól a halálig ívelne az elmondandó, valaki szopja az ujját, miután a nőről értekezett vörösborba mártván azt, a nőnek nem az a dolga, hogy locsogjon, hanem hogy tocsogjon, mondja, fülledt erotika, de nem olcsó alpáriság, hanem valamit mondani akar, nem tudom mit, de nincs is időm megfejteni, mert az egyik keresztre feszíti magát a földön, igen, ez az enyém volt, a másik meg bort önt magasról a szájába, akkor ez most kinek a vére..?, kényelmetlenül feszengek, helló halál, öreg haver, mondja, kinéz rám, majdnem elneveti magát, kecskeálszakállamat önironikusan simogatva lassan visszadőlök hátra, a sötétségbe, ahova nem ér el a nézőtérre kiömlő fény, hümmögök magamban. gyönyörűek, meg kell halni. régesrég nem tudom kimondani azt a szót, hogy művészet, itt meg értekeznek róla, hát jól eltávolodtam olyasmiktől is, amiket ismertem valaha, de nem bánom, mert akik még értenek hozzá, azok hozzám tartoznak és szeretnek remélhetőleg, például ez a nőstény kutya, aki ott kő-papír-ollózik a térben, a fényben. legföljebb elmagyarázza, a művészet szempontjából senki vagyok így, a művész szempontjából azonban mégis valaki, mert adhat nekem valamit azzal, hogy láttam, és hogy megvilágosíthatja számomra, ha nem értem. a művészet és az alany úgy viszonyul egymáshoz, mint az éhség és a manna. nem jó. inkább mint az izgatottság és a mozgás.

és akkor a végén elmeséli a galambos sztorit, az én sztorimat, jó, persze, én is csak úgy kaptam ajándékba rejtélyes bátyámtól, de én énekeltem meg, én jegyeztem meg- és le, számomra volt benne valami, ami miatt a magamévá tettem, és ezt meséli népes közönség előtt el, nem is rosszul; a crescendo részeként kiválóan megállja a helyét, én pedig majd' lepezsgek a székemről, a körülöttem hullámzó, reagáló és párálló (pár áll is) tömeg nem tudja, de ez itt az én percepcióm, ami másvalaki -aki szintén enyém volt egykor- látásán át és tenyerén nyújtott ajándéka, elképesztő hatással van rám, ez egy pillanatom a világról és rejtélyes bátyámról, akit szeretek, amilyen szemüvegen át nézem a világot, és a lényeg nem az ami, hanem az ahogy, ezt ajándékozza önzetlenül, de rám való tekintet nélkül a világnak az a nőstény kutya, egy részemet, és cseppben a tenger, engem tehát, nincsenek szavaim a hatásra, kezdem kifele menet fogalmazni az elterelő hadművelet igéjét, fogalmam sincs, miről szólt az egész, de ha ez a véleményetek a világról, akkor az tartható és szép, gratulálok, bármit, csak ne kelljen egy nap másodszor is olyan közel kerülnöm saját magamhoz, főleg másvalaki által, és főleg, hogy megint nem engem desztillált, hanem rejtélyes bátyámat, a régi jó történet, őt szerette, és őt szereti, és ugyan én öntöm formába az egészet, sőt, én alkotom, mégsem engem szeretnek megint, nem engem gyúrnak formába és aranyoznak be, nem az én apoteózisom az egész, hanem a bátyámé, az én képzeletemben véghezvitt hőstette válik valósággá, szerethető mítosszá a színpadon, és ismét ő a hős, és még csak méltatlankodni sem tudok, mert szeretem az egészet úgy, ahogy van, ilyen végtelenül keserű-igazságtalanul is, meg milyen alapon dumálok, amikor én írtam, hát tök mindegy, nem érek annyit én magam sem, a művészet meg nem érdekel, mellőzött mivoltom még a tiszta szerelem tükrében is homályos, mint ahogy a towerben láncravert névtelen pergamen-karcoló érezhet, amikor a drámáit ünneplő világ bókjait valami shakespeare vilmos nevű vidéki színész zsebeli be sok száz évvel késöbb is az irodalomtörténeti tankönyvek lapjain. nem, a nő hússzín, puha lelke sosem öleli már magába szikár, pengeélesen érzékelő jómagam, mint kardot a hüvely, s a test sem szolgál azzal, amivel tud, a lelkes hússal, de sose baj, külön-külön beszerzem én magamnak a hozzávalókat, az mindig ment, jól vívok, csak az egész öröme kerül el, de a fenébe is, annyi minden fájt már, ahogy egy másik kedves által nekem ajándékozott mondat szól, az igazságtalanságot tehát bevágom a közöny vulkanikus kráterébe, mert gyönyörködtet a kitörés részvétlen, hozzám-köze-nincs csodája. s ha nincs hova hazamenni a kitörés után, az se baj, nem tud érdekelni. megszoktam.

azért túlélem valahogy. fölzúdul a taps, szemtelenül élvezik, meg is érdemlik és jó a ritmusa. alig állok a lábamon, voltaképp ülök. még azt is tudom, amit kevesen, hogy az egyik hangfölvétel, amit közben bejátszottak, valóban a gyerekkorából származik, anyukájával együtt énekeltek rajta, ő még nagyon pici volt. anyukája is ott ül a közönség soraiban, neve az én nevem női változata. a galambos sztorimnál kiszólt a hangmérnöknek, hogy mehet lassan a zene, nevén szólította, véletlenül ez a név meg rejtélyes bátyám neve. ezeket is csak én tudom ott, a közönség népes táborának elhanyagolható molekulájaként. csodát éltem át, és én szerencsétlen barom, ostoba teve, még a része is vagyok valahogy a csoda genezisének, pedig milyen régen nem részem már az egész, akármennyire vágytam is rá mindig.

tapsolok én is az ismerős ütemre. önkéntelenül gyorsul, aztán vastaps lesz, ami megint önkéntelenül gyorsul. mi az ördögöt tehetnék. kicsit magamnak is tapsolok benne.

ősi gyök

2008-01-28T06:53:00.000+01:00

árnyék mögött fény ragyog
nagyobb mögött még nagyobb
amire nézek az vagyok

71

2008-01-24T09:53:00.000+01:00

rég nem aludtam
a nap süt-e nem tudom
a netpincér klassz

hai cool

2008-01-21T21:54:00.000+01:00

amióta egy olyan lakásban lakom, ahol nem gyújtok rá, hanem kimegyek szépen az udvarra, de minimum az előszobába nyitott ajtónál bagózni, rájöttem, hogy a kereskedelmi televíziók csatornáin vetített filmek grandhosszú reklámblokkjai éppen az ilyen dohányosok kedvére tesznek, mint jómagam.

cigizni halál
az udvaron meg fázom
az rtl cool

kb a huszonötödik oldalát írom egy dolgozatnak, amely mózes lehetséges egyiptomi származását boncolgatja. nem kenyerem freud, de az erről szóló mózesi tanulmánysorozatát ezzel a gondolattal indítja:

"Nem könnyű vállalkozás elvitatni egy néptől azt a férfit, akit legnagyobb fiának tisztel, különösen, ha az ember maga is ehhez a néphez tartozik. De nem lehet olyan érv, mely rábírhatna, hogy állítólagos nemzeti érdekeket elébe helyezzek az igazságnak; és különben is, a tények felderítése, megvilágítása csak haszonnal járhat."

férfias nyitás.

egy bokor lobban
sivatagi szorgos méh
reggelre megfagy

69. zen koan

2008-01-21T21:20:00.000+01:00

nem is létezem
betűk napja süt reánk
I power Blogger

love is soooo strange, mondta axl rose. axl.. de tényleg...?

2008-01-11T16:56:00.000+01:00

talán az a jó az egészben, hogy az ember nem is tudja pontosan, mikor nem mond igazat. nyilvánvaló tapasztalat, hogy mindig az a való, amikor az ellenkezőjét mondja ki, mint amit igazándiból gondol. talán az a szar az egészben, hogy az ember pontosan tudja, mikor van igaza. johnnyra gondolok, darrenre gondolok. sehogy sem jön ide, valamiért mégis ez jut eszembe, az a végtelen szerencsétlenkedés, ahogy az a jó sorsra hivatott fiú megajándékozza leendő nejét nagyanyjától kapott jegygyűrűjével, aki aztán elveszti azt a négy centis hóban connecticutben, és négy órán át keresik, sikertelen. Isten napja egyre erősebben világít ide. a horizonton kereszt is van, ószövetséget idéző. egyre jobban süt. tél van pedig.

meghatározható a különbség aközött, ahogyan –még a nem annyira régben megragadható- valamikor egyszerűen nem volt apelláta, mindent megcsináltam lelki izomzatú elhatározásból, hívjuk kötelességtudatnak, vagy hivatástudatnak, mindegy, valamiféle tudat, mostanában pedig, jóllehet, ugyanez a tudat még mindig participens, csak egy részét végzem el az elvégzendőknek, és úgy vélem, nem muszáj mindent maximalista módon, önmagam élvezetes kényszerítésén keresztül véghez vinnem, az idő teltének fura lustasága ez talán- kissé elkényelmesedtem.

nem az évek múlásával bölcsebbé váló férfi módján, valahogy inkább csak vesztek kvalitásaimból; egyre inkább mindegy lesz minden, úgy tűnik. parallel, ahogy egyre kevesebbre tartom magamat, ami keresztyén szempontból talán értékelhető, ugyanakkor mintha működne az a mechanismus, hogy minél kevesebb dolgot tartok fontosnak, annál kevesebb dologra vagyok képes. én magam bámulom a leginkább tágra nyílt szemekkel önmagam, ahogy egyre butábbá, lassabbá, ám -szerencsétlen vonzatként- reagensebbé válok. s ha csak rólam volna szó, pont marhára nem zavarna, hiszen magamat sosem tartottam annyira, hogy felelősséget vállaljak, az mindig csak másvalaki kontextusában működött –talán ezért is érzem szótérnek, ha végre születne egy gyerekem-, de hát nem csak rólam van szó, hanem az aktuális nőmről is mindig, s hogy egyik sem szült még nekem gyereket, épp ezért tökéletesen érthető. ha nő lennék –Isten őrizz-, én se szülnék gyereket egy olyan pasasnak, aki egész használható képességeit arra pazarolja el, hogy kifürkészhetetlen lelki működésű szerelmét abban éli ki, hogy nagy lángon fejezze azt ki, ugyanakkor férfiasságának –jó értelemben vett- potentiáját ugyanebben aprózza el a szerelem gyümölcseinek megérését lehetővé tévő feltételek megteremtése helyett. pedig milyen jó apuka lennék.

ettől olyan borzasztóan nyomorultnak tudom magam érezni, hogy senkinek sem kívánom, magányosnak a világ peremén, ami már csak azért is rossz, mert, amint említettük, elteltek az évek, s a magány elveszítette romantikus felhangját, s maradt az elviselhetetlen, szinte szintetikus pangása az üvegből és betonból épült jelen megdönthetetlen zikkuratjai közepette havazó perspektivátlanságának.

ami vicces, mert perspektíva nélküli –az éppen soha az életben nem voltam. hogy jutottam ide? se éhség, se pénztelenség, se magány soha nem késztetett ilyen nyomorúság megélésére soha. nőm mindig volt, pénzt szereztem, az éhség meg hozzám tartozik, aszketikus alkat vagyok. amennyiben elfogadjuk átmenetileg a hipotézist, hogy Isten egy hatalmas bankár, s csak olyanba fektet, ami bőven megtérül, akkor el kell mondanunk, hogy én jó befektetésnek ígérkeztem, minden tekintetben. hát most kiviláglik; rosszul sáfárkodtam a tálentumokkal.

ebből nem az következik, hogy Isten mégsem mindenható, mert nem látta mindezt előre (akkor nem fektetett volna be), hanem sokkal inkább az, hogy olyan kegyes, hogy szabad akaratot adott: simán elszúrhatom, ha annyira hülye vagyok, hogy így döntök.

minden kezdeményezésemnek az a vége, hogy nagyban, s nagynak indul, de valahogy elapad, elromlik idő közben, azután az idő haladtával valahogy mégis részemmé válik, s amikor folytatni óhajtom elkezdett, nagy munkámat, addigra annyi minden megváltozott, hogy mindig, mint kezdő kell folytatnom, avagy újra elkezdenem, még akkor is, ha adott disciplinában mondhatni a legjobb voltam az adott időben. ez a tapasztalt kezdő–állapot már-már megszokott számomra. annyiszor megtörtént már. és úgy megtanultam belőle az alázatot, hogy mindig végig hallgatom a szakavatott értők monológját arról, hogy mit hogyan kell, miközben, ha minden igaz, náluknál tízszer jobban tudom, már csak az idők miatt is, ha másért nem. de azért végig szoktam hallgatni az ilyesmit, nekem tökmindegy, másnak meg lehet fontos. ezen nem múlik számomra. erről mindig az jut eszembe, amikor az erdőben laktam a majmokkal vagy egy hónapig, és csak egyetlen szabályt nem tartottam be, a szerettekkel való kommunikálás tilalmát, mert poste restante mindig vártam szeretett nőm válaszlevelét azokra a titokban, gyertya fényénél éjszaka lekörmölt leveleimre, amiket egy-egy végletekig kimerítő, hülyévé edzett nap éjszakáján írtam meg sátram intim magányában, és amelyeket a másnap reggeli, vízeséshez való tíz kilométeres futás előtt számomra kötelező hajnali futáskor dobtam postaládába, midőn két húsz literes kannával egy –szintén tíz kilométeres- futás alatt kellett vizet hoznom a táborba a közeli falu kútjából. két-három héten át kértem levélben nőmet, hogy legalább egy cetlit válaszoljon, vagy valamit, mert el vagyok zárva a világtól, ami nem volna baj, de a világból egyes-egyedül az érdekel, hogy vele mi van. könyörtelen volt. nő. vagy éppen könyörületes, ahogy tetszik, mert cicázott más pacákokkal, és nem értette, hogy mi az ördögöt akarok én tőle, mikor én voltam az a cenk, aki őt egy hónapra ott hagyta egyedül, de ezt nem óhajtotta közölni, s ez helyes. ugyanakkor egy idő után azt is fölfogta, hogy nekem pillanatnyilag tényleg nincs más, mint ő, a világgal való kapcsolatképp, s ekkor borzalmas lelkifurdalása támadt, nagyon szép levelet írt, és maga hozta el a mátrába úgy, hogy én csak a levelet találtam meg, ő addigra elment. ami mókás, hogy éreztem őt, tudtam, hogy eljött, de nem hagyhattam ott az edzést, főleg, hogy maga a mester tartotta.

mindez csak arról jutott eszembe, hogy milyen jól megtanultam azt: ami neked nem kerül sokba, a másiknak viszont pillanatnyilag iszonyú fontossággal bír (még akkor is, ha te kívülről tökéletesen látod: valójában nem olyan fontos, csak a pillanatnyi létszituációban van súlya, de múlandó), akkor azt erkölcsi kötelességed a másik kielégítésére fordítani. ostoba hasonlattal élve: ha odajön egy szerencsétlen sorsú román hozzád, hogy adj neki egy százast, mert abból ő rengeteg ételt tud venni otthon, neked meg csak egy százas (csak a cigarettád, a fölösleges luxuscikked hatszor többe kerül), volna szived nem adni azt oda neki?

óóó.. hogy ennél azért árnyaltabb, rétegzettebb a probléma..? na ne…

nem érdemes a felszín alá menni pedig, ezt így látom egy ideje, mert onnantól már tényleg filozófia az egész, s rossz értelemben véve az. onnantól azon múlik, hogy miként ragadtatik meg a probléma sok oldala közül valamelyik, s a retorikailag meggyőzőbb hatja át a pillanatot, de egészében véve a probléma érintetlenül marad, a győző pillanatnyi kielégülés, s az alulmaradó életnyi csalódása tovább rezeg, és a megoldandó konfliktus tovább fodrozódik a lét jégpáncélján. definiáltatik a probléma, vízre írattatik a meghatározása. a semminél is kevesebb. mindenki szomjas marad.

de miért kötözöm le magam? miért játszom alá fura jovialitástól vezérelve mások olyas fajta szánalmas ön-játszmáinak, amiket fél mondattal tudnék atomjaira szedni? mi az az erő, ami arra kényszerít engem, hogy karitász gyanánt magamból csináljak hülyét? miért fáj nekem kevésbé saját magam megalázása és megbántása, mint azt végignézni, ahogy kérlelhetetlen –s most lekötözött- intellektusom porrá zúzza mások kedvesen fölépített ego-kártyavárait? iszonyodva nézem végig a győztes típusok olcsó győzelmeit, ami mindig egy másik ember iszonyú fájdalmával jár, és tudom, csontjaimba rekesztve érzem, hogy én csinálom jól, mert bár én is bántok –gyarló vagyok, ember-, de sosem alázok meg másokat mélyen, de mégis, mégis, meddig terjed a határ? mikor lesz az, ahogy kontrollálhatatlan tudatalattim nem tűri tovább despotikus elnyomását, és tör ki úgy, hogy mindenkinek, aki a környezetemben van, s valaha csak egy picit is bántott, az Isten irgalmazzon..?

fogós kérdések ezek. vajon van középút? létezik az, hogy finoman helyre teszi az ember azokat, akik helyre akarják tenni, s mégsem okoz fájdalmat közben, de maga sem sérül, ugyanakkor a jól fölépített erkölcsi struktúra sem dől meg? létezik ilyen?

így nem könnyű lelkésznek menni, az ördögbe is. viszont mindig szerettem a kihívásokat.

...

2008-01-03T19:32:00.000+01:00

aztán tony caviar kiszédült a helyről, noha az utolsó hozzá intézett mondat így hangzott; pedig van házipálesz is!, de tony rosszul volt már a szagától is a pálinkának, ami fura.

kabátját fázósan húzva össze magán sietett végig az utcán, és szédült. látta a galambokat szállni. úgy gondolta, hogy gyorsan hazamegy, és beül a tűzforró fürdővízbe, aztán eszik valamit, és rögtön megszűnik magát nemhogy feleslegesen érezni, de egyenesen fáraónak. a galambok még mindig szálltak. de miért kéne nekem ilyen elképesztő nyárspolgári módon felelnem ennek a szemétláda bokszbajnoknak a csapásaira?, dühöngött magában. ezt azért gondolta, mert egy ideje az volt a fejében, hogy maga a létezés egy olyasfajta bokszoló, aki sűrűn váltogatja élménykesztyűit a pofonok között. úgyhogy bement az első kocsmába, amit meglátott.

két unicumot, egy pohár sört és egy kávét kérek szépen, hadarta a pult mögött álló, fonnyadt öregasszonynak. tessék?, kérdezte az. két unicumot, egy kávét cukor és tej nélkül, és egy pohár sört kérek, mondta tony. nagyon sokáig tartott ezeket megkapnia. nem várta meg a kávét, hanem fölvitte az emeletre -ahol nem volt senki- az italokat. még le se pakolta a kabátját a székre, amikor lentről rikácsolt a néni, hogy halihó, ott fönt! tony válaszolt, hogy megyek!, és lement a lépcsőn, a pultnál azonban már állt egy külvárosi tahó kinézetű fazon, aki őt bámulta, ahogy lejön. teljesen nyilvánvaló volt tony számára, hogy ez most be fog neki szólni, és ha minden igaz -dehát nem minden igaz!, szokta erre mondani vilmos atya egy barátja-, hirig is lesz belőle, verekedés.

figyelj öreg, nagyon rossz napom van, mondta leérve a fickónak, tényleg fura. nagyon szívesen pofán csaplak párszor odakinn, a kocsma előtt, nehogy azt hidd, hogy nem, de ha egy mód van rá, hogy ezt most kihagyjuk, akkor légyszives, légyszives ne ugass most nekem be. működött a dolog.

pedig a hold ma is ott van, énekelgette a lépcsőn fölfele egyensúlyozgatva a kávéjával, amibe, miután leült végre, egyáltalán nem ivott bele, helyette koccintásra emelte az egyik unicumot, és saját magát köszöntötte vele. ma bort iszom, holnap nincs, mondta, egészségedre tonykám, ours is just a little sorrowed talk. a szomszéd asztalnál figyelmes lett egy párocskára, mert a nő azt kérdezte a férfitől, hogy mit csinálsz?, és a férfiben az volt a legfurcsább, hogy a világon semmi fura nem volt benne, és ritmusra rángatta a száját a bal kezével bambán, azután azt felelte: táncolok. tony egy ideig bámulta őket, azután visszanézett a saját asztalára, ahol a doboz cigarettával kínálta, amit el is fogadott. az emeleten senki sem ült rajta kívül. amikor ezt észrevette, kifejezetten ideges mozdulatokkal fölhajtotta a másik unicumot is, ez is az enyém, mormogta, és kiszaladt a helyről. nem fizetés nélkül.

iszonyodva száguldott az emberek között az utcán végig, és megint látta a galambokat szállni, hát, ez nem túl jó, gondolta, eléggé közönséges. semmi természetfölötti jel sehol..? kimondhatatlanul le vagyok sújtva, és ekkor teli torokból elüvöltötte magát; BAZMEG!, és ha minden igaz -de hát nem minden igaz-, ez volt a világtörténelem egyik legmélyebbről jövő, s ezért legőszintébb káromkodása. hát hogyan kell kiejteni, folytatta magában az ordibálást, patrick süskindet? süskind, süskind, pff.. azután eszébe jutott az a régi nő, aki a varázshegyet olvasván önkényesen úgy döntött, hogy a számára megfejthetetlen kiejtésű madame chauchat ezentúl madam sose lesz, és kész, és ezért tony is úgy vélte, hogy megfelel neki a süskind aképpen mondva ki, ahogy írják.

és akkor, mintha azt mondaná az éjszaka, hogy: hiába csűrjük-csavarjuk, megtörtént. egyszer csak ott állt mellette egy nő, ismerősnek tűnt, de a fene se tudja ki ez, gondolta tony, de akkor nő megszólalt mélyen a szemébe nézve; én tudom, te ki vagy, amitől tony amúgy sem kisimult idegrendszere végképp görcsbe facsarodott, pupillája kitágult -az orrcimpái is-, kezeit jellegzetes mozdulattal az arcához kapta, Úristen, nyögte, honnan..?

kicsit később, egy másik bárban arra gondolt, hogy szeretne dosztojevszkijjel piálni, és amikor elment onnan -nő nélkül, mert persze a nő sem volt ott soha, sőt, ami rosszabb, tony rájött, hogy a saját barátnőjét hallucinálta oda-, az asztalon heverő számla hátulján direkte gyerekes kézírással azt hagyta, hogy "a jámbor pafnutyij apát keze vonása", s nem tudni, hogy ezt dosztojevszkijnek szánta, vagy önmagát vélte félkegyelműnek. egyik sem volna meglepő.

fra angelico, mondta vilmos atyának bezuhanván a templomba igen elgyötörve, gyónnom kell!, és meggyónt. imigyen: atyám, vétkeztem. megvallom előtted, hogy nincs mit megvallanom, mert nem vétkeztem semmit. érted ezt? if you see what i got, then you got what you see. megbolondulok.

vilmos atya pedig azt felelte, hogy ha nem vétkeztél semmit, akkor hagyjuk a gyónást, örülök, hogy jó voltál, és ne bolondulj meg, mert nincs rá semmi okod. a szédületek elmúlnak, a nők is elmúlnak, mert föltételezem, a féltékenységtől őrültél meg, de az fölösleges, úgyhogy abbahagyhatod. van házipálinkám.

hű, gondolta tony, még a végén elkezdek hinni Istenben, szálltak a galambok és aztán

buék

2007-12-30T19:52:00.001+01:00

azon morfondíroztam (megtaláltam a hosszú i betűt), hogy írok egy amolyan számvetést, végiggondolván az évemet, ezt jó ideje meg szoktam csinálni, azon kívül ma arra ébredtem, hogy az emberi lélek mérnöke épp számot vet a saját évével, és leragad január elsejénél.

kimentem tehát az előszobába, hogy egy cigaretta mellett -mert nálunk csak ott lehet bagózni- szedjem össze gondolataimat, ott azonban leginkább az kötötte le a figyelmem, ahogy egy kis pók ereszkedik le hálóján pontosan az orrom elé. rezzenéstelenül néztünk egymás szemébe egy ideig, ő az én két szemembe, én az ő akármennyijébe, azután ő visszamászott hálóján a plafonra, és ott elaludt, vagy legalábbis nem moccant a bagózás végéig.

eszembe se jutott, hogy kinyírjam. sőt, leginkább azon járt az agyam, hogy pont minap láttam valami filmben, ahogy egy nő karddal veszett kutyákat öl meg, hogy mentse a saját irháját, és emlékszem, akkor úgy véltem, én biztos nem tudnék ilyesmit csinálni, annyira nem fontos az irhám, hogy állatokat öljek.

most pedig azon gondolkodom; most akkor én valóban tisztelem az életet, vagy pedig szimplán nincs meg bennem a túlélés természetes ösztöne?

most, ahogy visszaolvasom ezt, azt hiszem, évzáró kérdésnek ez is megteszi.
boldog új évet kívánok. ha nem támad meg valami állat, akkor én is részt veszek benne.

boldog karácsonyt kivánok mindenkinek

2007-12-25T18:27:00.000+01:00

én mindig szerettem a karácsonyt, érdekes közhelyeket sem igen szoktam pufogtatni rajta, leszámitva talán azt az egy még 2003-ban, tapasztalatlan bloggerkoromban (ezen a szókapcsolaton most jót röhögtem), amikor alkalmazott párhuzamot vontam a közösülő emlősök és heretevékenységük, valamint a médiarévületbe burkolózott nagyvárosi ember és pénztárca-tevékenysége között, aminek ráadásul pár milliárd fenyőfa is áldozatul esik.

ezen bejegyzés enumerációja kissé olyan egyébként, mint amikor valaki úgy kezd mondatot, hogy "nem akarlak megbántani, de.. ", és azután rettenetesen megbánt, mert persze elpuffantottam a közhelyemet én is. boldog karácsonyt mindenkinek, aki ezt olvassa most, de mindenki másnak is.

az én karácsonyom úgy kezdődött, hogy a nőm keze simogatta a hátamat, és kérlelt; térjek végre magamhoz, én pedig azt kérdeztem tőle, hogy ez már valóság-e. azt felelte, hogy igen, én pedig nem hittem el neki, mert akkor már éppen harmadszorra ébresztett föl, legalábbis álmomban, csak eladdig nem volt rajta hálóing sem. ez utóbbi momentum meggyőzött róla, hogy most már nem álmodom, mert tél van, valamint nem a hálószobában fekszem a nagy ágyban, hanem a nappaliban a kanapén. ebből azt a konzekvenciát is levontam, hogy előző éjszaka összeveszhettünk, ami mondjuk tökéletesen indifferens, mert jó sokat kell innom ahhoz, hogy öt percnél tovább mérges tudjak lenni rá.

azután fél órán át dörömböltem az ügyvédemék ajtaján, mire fölfogtam, hogy nincsenek otthon, mert nem oda beszéltük meg a déli találkát. ez azért is fura, mert amióta az eszemet tudom, mindig az ügyvédem édesanyjánál koccintottam velük karácsony délutánján. mérnököm meg afrikában telel, johannesburgban, úgyhogy tökmindegy. tehát átcombinóztam, és koccintottunk.

azután még betértünk egy mégegy koccintásra a garibaldi utcai kis bárunkba, ahol szintén érdekes dolgok történtek, de ez mindegy most.

a hazamenetel után végül eljutottam a szüleimhez is, ahol rejtélyes bátyámék nem voltak ott, ugyanis lettországban -vagy valahol- rekedtek, mert hiiuma szigetére mentek a felesége családjához, és a hazaút mindig göröngyös, ezt aláhúznám általános tanulság gyanánt is.

jól éreztük magunkat. házi predatorom, vilmoska mindenkit sok szeretettel üdvözöl. megharapott sokszor, igen. szeretete jeléül.

na és este tizkor az utcára lépvén fehér volt a világ, keresztanyám fejen dobott egy hógolyóval, aztán hazamentem, és nagyon sokat és sokféle dolgon gondolkodtam, szinte jobban kavargott a fejemben a világ, mint odakint a hópelyhek. a millenárison keresztülhaladván együtt mentem egy ideig a skizofrén matematika-professzorral, akiről film is készült az ausztrál gladiátor főszereplésével (ezt mindig nagyon viccesnek találtam), de lehet, hogy valójában nem is volt ott.

otthon férfias magányban kinyitottam egy üveg italt, és elővettem egy nagy tömb agyagot, és a nappali parkettáján szobrokat gyártottam, someone out there to help me, énekeltem, és úgy döntöttem, hogy ha már iszom, akkor nem megyek föl éjféli istentiszteletre, mert nem ildomos alkoholos lehellettel lépni bét-el, szóval Isten házába.

azután megjöttek szépen sorra, heteroszexuális élettársam, a lingvisztika doktora, aki autóval elhozta az emberi lélek mérnökét, majd az ügyvédem is befutott, és hirtelen ott hupákoltunk mind, majdnem teljes volt az etil örs, csak a mérnök úr hiányzott, tök spontán alakult igy, és igazán megszentelte a szentestét, úgy éreztem. nevetek most, tehát rátett egy lapáttal a szentségből, lets say.

aztán ma körülbelül négy percig figyeltem a jó nagy ágyamban mellettem fekvő alakot, ez ki az ördög lehet, tépelődtem, az teljesen biztos, hogy nem a nőm, mert a nőm gyönyörű, ez viszont itt nagyon ronda, azután rájöttem végül, hogy az ügyvédem az. ezen fölbuzdulva föl is keltünk, és átmentünk hozzá, nem tudom miért. jót aludtunk a los siete magnificos-on.

most megint itthon vagyok, keselyűként körözök egy üveg whisky körül, amit tegnap kaptam, de nem akarom meginni most. that is not true of course. mindjárt elindulok a szüleimhez ismét, hátha rejtélyes bátyámék is megérkeztek közben észtországból. ezek itt a rejtélyes bátyám. szóval mindenkinek boldog karácsonyt kivánok, bár tudom, hogy sokszor nem úgy működik, de akkor is. ha szilveszterig nem irnék (ismét nevetek), akkor boldog új évet is kivánok. ezen a cumón nincs hosszú i.

you dont have to be extraordinary, just forgiving

2007-12-19T00:56:00.000+01:00

Isten Lelke szomorúan lebegett
a poshadt, ónos vizek felett.

a Szentháromság a mindenség sötétjében magányosan világol.
a Három egy, és egyedüliként nincs kiért imádkozni, a
megváltás folyamatos jelene megszakad, üres a betlehemi akol.
elfeledett vérontás után kerékbe tört, lélektelen ontológia.

elmúltak az idők, minden időnek vége. az órák ugyanazt
az egyetlen taktust ütik monoton, néma zakatolással.
eget ostromol az egyetemes, néma üvöltés, de nincs kit elborzaszt,
Isten önmagával beszélget. némaság, csönd. ki mással.

a jelenlét elbátortalanodik, az elmúltba hazudja magát
és képzelődik az összedőlt Azelőttökről. a kereszt
árnyéka a seholra vetül, s odaszegezett nemlét fúrja át.
a lét teje savanyú, a Nap kipukkant gömb; ereszt.

Isten pedig szól: Vagyok a ki Vagyok.
válaszul igent bólintanak a rég halott angyalok.

amikor ezt írtam -jó rég-, elég rosszul voltam. ez enyhe megfogalmazás, de minek bonyolítani. azóta azonban helyre jöttem. vonneguttal szólva: "beteg voltál, de már meggyógyultál, és sok a tennivaló."

vonnegut is enyhén fogalmaz. rengeteg a tennivaló. most azonban nem fogalmazok enyhén: 99%-ra rá se mozdulunk.

in- cum- sub-

2007-12-10T15:56:00.000+01:00

most volt szerencsém egy ideég a szécsényi ferences rendházban lakni a jó ferences testvérek között. nagy antiklerikális vérbírók, kik oly előszeretettel hirdetik ezen közösségek fölött a homoszexuális pedofília kollektív ítéletét ki, gondolnám, eltölthetnének némely időt közöttük.

azt a nyílt vidámságot, egyszerű, ám életörömtől mélyen átitatott lelkiséget és életvezetést, ahol azért néhol fölvillan az elmélyült átszellemültség lelki szemre jótékony s pihentető félhomályában az időközben fölhalmozott tudás és intellektus, aligha lehet sűrűn föllelni más emberi közösségben, jómagam sehol sem találkoztam eleddig ilyes mélységgel.

az ország egyik messze északi pontja, szécsény tehát rendkívül fagyos, hideg tájék, szemben a ferences testvérek lelkével.

az alázatot első alkalommal gótikus plafonzatú, egyszerű, ám kényelmes hálómban tapasztaltam meg, midőn a fürdőbe vezető ajtón szokásos világi svungommal áthaladván olyan csapást mértem a főhajtásra tanító alacsony szemöldökfára homlokommal, hogy azonmód elterültem, és percekig nem is keltem föl.

kapisztrán atya, aki elöljáró ott, igen kellemes diólikőrt készít, kóstoltam. a novícius testvérek egy alkalommal az ebédnél elmesélték, hogy őket igen gyakran viszi a kertbe ki, szilvafát -meg mindenféle gyümölcsfákat- oltani. kérdeztem, hogy mit jelent szilvafát oltani. nem tudjuk, felelték, de oltunk szilvafát mindig. hát bort készítetek-e, kérdeztem tovább őket, természetesen, mondták, a feledhetetlenül híres szécsényi borvidéken itt mi olyan jó szőlőt termesztünk, hogy a héjja már rögtön a magokon feszül, s borfesztiválon idegen borból már rögtön balhé van, mert a szécsényiek nem szeretik; ilyen jó bor nem terem itt, azt mondják.

a hatalmas, neo-barokk orgona vizsgálata kapcsán kapisztrán atyáról kiderült, hogy remek orgonista, gyönyörűen zengő darabot játszott a mise után el, én lapoztam neki a kottát, ami már csak azért is érdekes, mert nem igazán tudok kottát olvasni, mégis a megfelelő pillanatban lapoztam mindig.

a szombat esti recreatio -nyolctól kilencig- keretében pio atya és ámósz atya csúnyán elvert csocsóban a studium hátsó fertályában kialakított játszósarokban, sőt, norbert atya biliárdban is kétszer bánt el velem. kleofás testvér és julianus atya pedig igen sokáig nevetett, amikor kijelentettem, hogy ha én beöltöznék a habitusba -tehát csuhát öltenék-, nyilvánvalóan a vilmos atya nevet adományoznám magamnak. mikor végre abbahagyták a pergő könnyeiktől festett kacagást, azt nem mondták ugyan el, hogy pontosan min mulattak, ám biztosítottak afelől: erős névválasztás. sejtettem, hogy közös emlékekről lesz szó, azonban, hogy megint mennyire telibe találtam, arra akkor derült fény, mikor két másik testvértől megtudtam, vilmos atya már létezik (mert névből a honi ferenceseknél egyszerre csak egy lehet, nincsen két zalán atya például), és alkalmasint vilmos atya az esztergomi egyházi borospincék kulcsainak őrizője.

és akkor távozásom előtti utolsó ebéd előtt a kápolnától a refectorium felé libasorban sétálva zsolozsmáztuk valamely latin himnuszt a kerengőben, s arra gondoltam, vissza fogok hamarosan térni ide, protestantizmusom, olybá tűnik, nem is oly nyakas, azután assisi ferencre gondoltam, a gubbiói farkasra gondoltam, meg a verebekre, akiknek ferenc prédikált, de legalábbis beszélgetett velük, és miért is ne, a jó francisco d'assisi testvér, a stigmatizált, aki lelkiségében Krisztus volt kortársai szemében, mások meg lehülyézték utána, például zefirelli abban a nyomorult filmben, ahol egy szerencsétlen, tonzúrás, barna zsákruhás botsáska botladozik a mezőn nyulat ugrasztó szopránján nyöszörögve, pedig micsoda figura volt, gondoltam, micsoda lélek, s ahogy besétáltunk a refectoriumba, és elhalt a latin himnusz utolsó alleluiája, jött az ima és a zsoltár, a laudetur és a proszit, aztán ebéd közben kérdeztem az egészségtől kicsattanó, komoly, de kedves norbert testvértől, hogy hova tűnt a ferencesekről a tonzúra, s azt felelte, a zsinat eltörölte, mert olyan szép, nevettünk, és koccintottunk kapisztrán atya diólikőrjével, és most valahogy elmúlik az egész nyugodt csoda, ahol a lelki élet mellett még pont azt a két dolgot tudtam jól művelni, amit itthon már jó ideje nem, jelesül az evést és az alvást, mennyei nyugalom, ötkor már talpon voltam a hajnali misére, és akkor ahogy ma reggel kilenckor fölébredek az ágyban itthon, mellkasomon édes nőm gesztenye loboncától koronázott fejével, még élénken él, hogy mit álmodtam az ébredés előtti percekig, ezt: egy verebektől hemzsegő fán ülve figyelmes leszek az egyik verébre, aki egy nem kicsi vasszeggel lábfejemnél fogva rögzít a fához, biztosítva maradásom.

de nem fáj.

ha sok az írnivaló

2007-10-26T16:22:00.000+02:00

piove, senti come piove
madonna come piove
senti come viene giu'!

nagy út az ásás

2007-09-04T12:13:00.000+02:00

"minap szokásos kristálytiszta elementáris melankóliámba
süllyedvén hirtelen az univerzum origójában (medit)állva találtam
magam szemközt az egyetlen dologgal Ami Megfog(almaz)hatatlan és akkor
valami nagyon szentséges és
gyönyörű dologra gondoltam
de már
nem emlékszem
mi volt
az."
(pax vobiscum viktor vilmos : kedd, augusztus 26, 2003)

mert itt lent, a tudatalattutiban, és ez nem volt elírás, igen érdekes. minek leírni olyasmiket, amiket már sokszor leírtál, mert sokszor történtek meg, de legalábbis a pattern fájdalmasan kiismerhető? ugyanakkor hogyan lehetne valamiféle egységes szőnyeget szőni életed mintázatával, ha pont a logikai struktúrát érzed feleslegesnek rögzíteni?

okés, persze akkor mélyebbre és kézzelfoghatóbbra váltottunk a sok éves projectben, hogy a kis, szerencsétlen sorsú cigánygyerekeket nyaraltassuk, és amikor egy ilyes meetingről valami külvárosi éjszakai buszon hazafele tartok, egy ragasztószagú cigány kezd késsel fenyegetni. hányszor volt már ez így? ki se számolom. jól meg is ijedtem, milyen szürreális a halál arca, amikor ilyen sematikus ábrázat mögé bújik el, de nem, ó nem is volt valami lelkészi az egyetlen reakció, ami produkálni tudtam. az volt ellenfelem szerencséje, hogy nem próbáltam didaktikus keresztyéni módszerrel közelíteni hozzá, jelesül, hogy ő tartsa oda a másik orcáját is nekem.

minél jobban szeretem őket, annál többször akarnak bántani. de kiszámítható vagy, világ.

az én világomat azonban kizrólag percepcióim alkotják, mint o'brienét ezerkilencszáznyolcvannégyben, üdvözlet az egyformaság korából, nagy testvér korából, idelent, a tudatalattutiban percepcióim pókhálójában vergődve dalís ötletkapszuláimat költői injekcióstűkkel szúrom a börtön falába, hadd fesse olyan színűre, amilyenre a hangulat éppen akarja, mit bánom én, már zenét se nagyon hallgatok, kizárólag azokat, amiket mi csinálunk a lingvisztámmal, mert azok viszont egyre jobbak. a lélek fala nem hideg és kemény, hanem puha, mint a vaj, és egy erősebb érzelmi flex simán viszi.

és pont a lingvisztámnak sikerült a minap olyat mondania, amin -hosszú idők óta először- percekig vinnyogva röhögtem könnyes szemmel, de idelent, a tudatalattutiban, nos, itt nincs hűlt helye a nevetség tárgyának, pontosabban a hiányának, mert persze már most nem emlékszem, min nevettünk, nem, idelent pontosan annak van jól kialakított helye a szövedékben, hogy nincs helye, metafizikai horror, hogy a hiánya valaminek jobban illik az egészbe, mint az ottléte, ezt nevezem én dasein-design-nak. a munch-sikolyt nem hallod, mert az néma, de a visszhangja furcsán fölerősítve pattan vissza a szeptemberi ég szürkéjéről, ahova az inverz lelki gravitáció úgy szippant föl, mintha zuhannál- a magasba.

aha, és ezeket is az a késes csinálta?, kérdi valamelyik etil-tag a kezemen lévő vágásokra mutatva, miután elmesélem az éjszakai buszon történteket. ja, nem, az csak házi predatorom, vilmoska, felelem. az elmúlásnak szaga van, ahogy mondani szoktam. a közöny semmiható istensége vagyok az utcán vonulva, de a szépséget még mindig meglátom, nem tudok nem érzékelni úgy, ahogyan arra magamat megtanítottam, mint galát dalí, úgy érzékellek, mondtam minap a főnökömnek, nem a Nagyfőnöknek, hanem személyes főnökömnek, akinek ölében éjfél körül a nappali szőnyegén heverészve átmenetileg föl tudok lélegezni sokrétű teendőim, valamint érzékeny érzéketlenségem súlyos oxigénhiányában is. éjfélkor a nappaliban a perspektíva furán kellemesbe vált; a sötétség-délben helyett valami más, ahogyan mondjuk demszky látja a fényt az alagút elején.

ezen az alagúton keresztül aztán huncut kirándulásokat teszek más galaxisokba, tejút, mondhatnám, de hát ez mégiscsak egy konzervatív, puritán blog, ilyesmit tehát nem írunk. depressziós barokk, hehe.

nagy utazó vagyok én!
(mintha nem a régi volnál..)

á dondé vamos

2007-08-23T13:52:00.000+02:00

ja igen, azt mondjuk azért megemlítem, hogy megint volt augusztus 20, ami nem csak államunk születésnapja, de véletlenül a móresnaplóé is, most akkor ha jól számolom, ez volt a negyedik. az első az klassz volt, ki is töröltem. a második még jobb volt, azt is kitöröltem. már nem tudom, miért. jó idők voltak, még nem voltam tökéletesen kiábrándulva mindenből, sőt, megkockáztatom, nagy néha még valami humor is megcsillant, de ez sem biztos. jó sokat írtam, és jó sok kommentár is volt, némelyik húsz-harmincat is produkált, és még annak is örültem, amikor büntető kritikák is megjelentek a dobozban az ismerősök és fellowbloggerek ujjai alól kipördülő üdvöz legyek mellett.

akkor ez lehet a harmadik móres, ha jól számolom. hát, szeretem, meg minden, de azért már nem annyira szívügyem, mondjuk így. az hiányzik csak talán, ami régen igen hasznosnak bizonyult katasztrofális memóriámat tekintetbe véve, hogy bizonyos időszakok a teljes homály fogalmát merítenék ki, ha nem tudtam volna időnként visszalapozni az adott móresbe, s így idézni föl egy-egy kacagtató momentumát elmúlt időimnek. az emlékezet hiánya rendelkezik azzal a megkerülhetetlen bájjal, hogy ugyanazon dolgon többször is egy újszülött ártatlanságával tudsz nevetni.

akkor most lehet, hogy visszafele haladok az időben?

salva d'or dalra kél

2007-08-08T12:53:00.000+02:00

a dél a garibaldi utcai kis bár teraszán találta tony caviart és vilmos atyát. épp kényelmesen megebédeltek, az atya milánói bordát, tony pedig gombapörköltöt. az utca csendes volt, leszámítva néhány ablakot, ahonnan rádió duruzsolt, vagy egy asszony kiporolta az előszobaszőnyeget, illetve még egyet, ahonnan finom hegedűszó hallatszott. elsőre úgy is tűnhetett, hogy fölvételről szól, de ha jobban odafigyelt az ember, rájöhetett, hogy bizonyosan nem, mert ugyanaz a mélyből magasra szárnyaló, majd onnan visszaomló, jobbra-balra intonált, díszes kis futam ismétlődött folyton. ha mondjuk egy orkesztra hegedűse lakott ott, akkor elképzelhető, hogy épp próbára készülődött, és otthon gyakorolgatta egy szimfónia reá eső részéből a legnehezebb futamot.

még az is lehet, gondolta tony, hogy a művész úr mobilján van ilyen kis diktafon, és arra följátszotta, azután beállította csengőhangnak, hogy még akkor is hallja, rögzülendő a dallamot a fülében, amikor mondjuk a barátnője hívja. elképzelte, ahogy szerencsétlen nő kitartóan hívogatja a hegedűművészt, az pedig idült révületben, jobb kezének finom vonófogó mozdulataival söprögetve a homályos lakás poros legét, maga elé meredve koncentrál folyton csörgő telefonja hegedűszavára.

ne tépelődj már ennyire, tonykám, rántotta vissza az itt-és-mostba száját szalvétával törölgetve az atya ekkor. hah!, kiáltott föl ál-gúnyosan tony, nekem a tépelődés nem játszik. az én életemben csak akkor történik ilyesmi, ha az evezőtúrán jól leégett combomról több négyzetcentis darabokban foszlik le a hártyafinomságú bőr, és azokat letépelődöm onnan, és elmerengve megeszem!

az atya nevetett, no persze, mondta, de most nagyot tévedsz, mert sokat láttalak már tépelődni. ugyanakkor nem baj ez; faulkner mondta, azt hiszem, hogy mindannyian kudarcot vallunk abban, hogy a tökéletességről szőtt álmainkhoz méltót alkossunk, így tehát a lehetetlen megvalósításában történő ragyogó, így mondta, ragyogó kudarcainkhoz kell mérnünk saját magunkat. te ebben hova rangsorolódsz, szerinted?

szóval tévednék?, kérdezte tony. nos, ha ez így is van, semmiféleképp se baj. nekem ugyanis dali jut eszembe erről, ez a katalán vértől fűtött, önnön zsenialitásának biztos tudatában bájosan dagonyázó bajszos disznó, aki azért nem nélkülözte a valamikori spanyol grandok egyenes hátú hepciáját sem. szóval egy készülő festménye oldalára írta egy alkalommal, hogy minden tévedés szent. hogy sose próbáld meg kijavítani a tévedéseidet, sokkal inkább racionalizáld azokat, értsd meg teljesen és szublimáld. a mértani gondolkodás ugyanis mindig utópiába hajlik, és az kedvezőtlenül hat az erekcióra. itt ő is fölnevetett, de még hozzátette: és a végére pedig azt írta; 'egyébként a mértantudósoknak szinte sose áll fel.'

mindketten nevettek, jól van, ez legyen egy döntetlen akkor, mondta vilmos atya, azután koccintottak a kisfröccsel. valahol nietzsche örök tiktakolásba fagyott, álló óráinak közelében a jó öreg salvador így szólt: hát egyáltalán nem döntetlen, mert én mindig is nagyobb zseni voltam, mint faulkner. faulkner, szintén nem messze ezt gondolta magában: sosem véltem magam zseninek, és nem is akartam. az Úr pedig, magasan fönt, fényből ácsolt trónusáról megsimogatta mindannyiuk feje búbját. zseniálisak vagytok, gyermekeim, mondta.

az én jobbik én nem

2007-08-08T09:29:00.000+02:00

no és ti együtt jártok?, kérdezte tonytól valaha réges rég valaki. tony a nőre pillantott, mint nap és a hőség, felelte az illetőnek visszafordítva rá tekintét, csak attól, hogy süt a nap, nem mindig van meleg. erre gondolt tony caviar reggel hazafelé ballagva az ébredező nyári hőségben. merre kósszálhat vajon az én kiszakított jobbik részem?, gyújtott rá a cigarettával együtt a gondolatra is. erről egy dal jutott eszébe, nyilván cseh tamással piál valami külvárosi lepukkant kocsmában, vélekedett. ekkor pillantotta meg a deák tér környékén kőbe vésett elszántsággal dühös arcú, fekete egyenruhába talpig beburkolózva masírozó, helyes neonáci fiatalok kis csapatát.

te jó ég, gondolta. nem ezeket hívják úgy, hogy 'jobbik'..? mert ha ebben az országban ez a jobbik, akkor bele se merek gondolni, gondolt bele, hogy mi lehet az ország rosszabbik része. ez a hangulat rögvest be is zavarta őt a madách-ház aljában lévő lepukkant kiskocsmába, ahol immár lelkifurdalás nélkül rendelt sört és unicumot. egyáltalán nincs okom szégyenkezni, hogy már reggel iszom, mondta magának, minden okom megvan rá. itt élek, ebben az országban, ahol a legjobb a legrosszabb, és fordítva. ekkor tekintete megakadt a bárpult másik végénél kornyadozó cseh tamáson. ajjaj, gondolta, és igen, ekkor meglátta a művész társaságában ülő valakit is. a tulajdon jobbik részét.

lemondta a rendelést. még kávét sem kért. ez a hangulat rögvest ki is zavarta őt a belvárosi lepukkant kocsmából. kőbe vésett elszántsággal, dühösen masírozott haza.

shall we be wainting there, we ashout

2007-08-06T18:07:00.000+02:00

just an other refugee.. énekelgette halkan tony, miközben lefele tekert a dombról. igen, tekert, mert bicóval volt, s nem öltönyben, hanem rövidnadrágban, mert élvezte a sebességet, s halálának előrelátható- vagy láthatatlan cirkumstanciái régóta hidegen hagyták már. halhatatlanok vagyunk, mondta pár perccel azelőtt egy barátjának, akitől a bringát kölcsönbe kapta. az Úr odafönn, fényből ácsolt trónusán még két fokot rákapcsolt a hősugárzójára, és szendergett tovább.

vilmos atya már túl volt rendes nyári táborán, ahova kis cigány- és nem cigány védenceit ilyenkor -kollegáival egyetemben- hurcolni szokta azok legnagyobb örömére. az egyiket, egy nyolc éves kicsit annyira a szívébe zárt, hogy komolyan fontolgatta az örökbefogadás lehetőségét, de aztán elvetette, mert a kicsinek, ha csonka is, de van családja. egész jól sikerült a tv2-ben a rólunk szóló aktív-riport, gondolta, remélem, lehet belőle valamiféle előnyt kovácsolni a kicsiknek.

tony békésen kerekezgetett a garibaldi utcai kis bár felé. sportosan érezte magát, megvolt az evező-túra is, nem vagyunk szívbajosak, még olaszliszkán is töltöttünk egy estét, gondolta, és az édesapámmal készített mancs-interjú is egész jó lett, pedig nem valami jó újság az egyébként, már amennyire emlékszem.

vilmos atya lezuhanyozta magáról a délutáni szundikálás lidércnyomásának verítékét, és fogmosás közben saját tekintetébe merülvén lelke imára zendült, Uram, ha ablakot nyitottál bennem épp, és tekintetemben önmagadat figyeled, halld meg szívem hálás rezdüléseit is azért, hogy olyan sok jó élményben részeltetsz mostanság, vibrálta. azután fölöltözött, és elindult a szokásos kis bárjukba, derűs cigarettabodrokat eregetve a sűrű nyári légbe. az Úr odafönt becsukta vilmos atya ajtaját, és eltöprengett következő kalandok sokaságaiból az atya idejébe csepegtetni-valón.

nagyjából egyszerre értek a bárba, szó nélkül elfoglalták szokásos helyüket az ablak mellett, kivárták, míg megérkezik az italuk, koccintottak, majd vilmos atya így szólt: üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, nagy testvér korából, a duplagondol korából. tony elnevette magát, és azt énekelte: every pimp gotta dress his lady, come on, now you aint the only one...

és az egymásra festett kompozíciók rétegeinek szövedékén át, titkos, földöntúli szövétnekek fényétől megvilágítva a boldog, elégedett embersokaságban láthatatlanul bolyongó, szenvedő tömegek torkából pokoli erővel harsant föl az elgyötört, hangtalan üvöltés az égre. de a két jókedvűen koccanó pohár csendülése is elegendő volt, hogy elnyomja azt.

petikám, ide is jó szó ez a tentatív.

2007-07-04T13:55:00.000+02:00

mint a sivatagi állatokra, mikor esznek a rohadó, erjedt gyümölcsökből, úgy hatott rám a hőség, s mint amikor másnap kissé nehézkes koherenciával veszik a mozgásbéli akadályokat, de legalább már logikusabban, úgy hat rám ez a mostani, átmeneti enyhülés, s érkezett meg vele együtt menetrendszerűen a búskorom. ezt most elírtam ugyan, de nem rosszul. george komorrá válok ilyenkor mindig én.

s ami pedig ezzel jár kézenfogva mindig, az az Istennel való találkozás. nincsen bennem kétely arra nézvést, hogy ez valóság, sok minden mellett már csak azért sem, mert legelső alkalommal lepett meg a legkevésbé, s azóta egyre inkább lefagyok, az újdonság ereje kíméletlen hatalommal fektet két vállra. ippon!

fura lények tekintenek le rám a magasból némileg lesajnáló, de azért kedves mosollyal, amikor ordibálva követelem, hogy URam, ha valamit közölni akarsz, ne szövevényes, barokkosan bonyolult, dzsungelszerű szimbolikával át- meg átszőtt, mellkasomat folyondárként körbekúszó, s fojtogató rendszerben közöld, mint amilyen ez a mondat, hanem egyszerűen, hogy értsem!

miért nem érti az asszony, hogy gonoszsága nem varázs..? s miért nem a férfi, hogy embersége nem érdem?, dúdolgatom magamban a spontánul, félálomban költött litániát, majd eszméletkor, midőn kérdem magamtól, hogy miért, a nők gonoszok eszerint, a férfiak pedig emberségesek?, már jön is a válasz; a gonoszság sosem az, aminek látszik, és az ember-ség korántsem pozitív titulus.

ó, értem, mondom magamnak, olyan látnok volnék tehát, aki a hamarosan bekövetkező két súlyos gyilkosságot meg tudja ugyan jósolni, de az egyiket rögtön el is felejti, miután ezt mondja: 'komoly döntést kell hoznunk itt most.'

aztán meg is történik rögvest; a lét szolgálata: a Teremtő csókja!, harsog a kinyilatkoztatás fejemben, valami komoly döntést hozok, és már el is párolog az értelem, halvány lila gőzillúzióm sincs, hogy mit közölt velem a Jóisten, de hogy paradigmaváltás van, annyi bizonyos.

és bár sírok, hogy nem emlékszem az értelmére, nem keseredem teljesen el, mert az Istennel való interakciókat onnan lehet hihetőnek tekinteni, ha nincs már értelem, csak cél, nincs már magyarázat, csak bizonyosság és utána paradigmaváltás.

aztán, mikor megérkezik -ugye- a tökéletes vágy a tökéletes céljához, megáll, toporog, és ritmusra szenved.. a nagy üstben, ahol ülök, és köröttem lassan forrni kezd a víz, egy régi mese még régebbi szereplőjére emlékezvén pisztáciát ropogtatok odvas fogaim között, és ezt mondom, ki tudja miért, hogy

erkölcsében a nő.. roppan a pisztácia, és akkor most mindenki egyszerre: ..kész veszedelem.

pusztulánbátor

2007-06-21T14:46:00.000+02:00

valamikor úgy 2003 nyarán ezt írtam az akkori móresnaplóba:

"gyönyörű képeim vannak arról, ahogy túlmelegedik a világ -üvegházhatás meg minden-, és a nyári hőhullámok közepette az emberek szétszórtan, az éles és a homályos között vibráló körvonallal, mint eltévedt kísértetek imbolyognak a betonon, cél nélkül haladva valamerre, vagy csak ide-oda, amíg nem jön egy erősebb hullám: ilyenkor kontúrjainkat vesztvén mintegy szétoszlunk a hőségben, hogy aztán verejtékáztatta perspektívában eszméljünk az átmeneti enyhülésre. s folytatódhat a bolyongás tovább. iszonyúan fogom élvezni. "

akkor még nem sejtettem, hogy vátesz vagyok (szerintem ez nagyon vicces mondat), de a végkövetkeztetés helytálló; tényleg élvezem. remélem mihamarább kipusztul a világ, mert -hogy klasszikussal éljek- ez a civilizáció bőven megérett a pusztulásra.

fölvezet és

2007-06-17T14:39:00.000+02:00

vérzik. jól csináltad. csináld.
pár perc, és fájni fog.
mit talál a barlangból ki vérvörös?
nyált!
részt vesz pár fog és titog-
zatoskodik. itt vagyok, vagy nem ragyog?
nem harapok, de azért fájni fog.
ha közelebb jössz, meghalok.

whistlin a new tune

2007-06-15T13:04:00.000+02:00

ha túl szép a nő én attól félek hogy nem passzol majd a testhez a lélek

az utolsó magyar jachtklub ezúttal sem vásárolt jachtot, de jó úton haladunk, közölte tegnap a telefonba harvester barátom, majd megegyeztünk, hogy mivel hajnalban indul a gépe bordeaux-ba, és utál repülni, haladéktalanul innunk kell. akkor még az összefüggés is világos volt, csak úgy, mint a tény, hogy nastassja kinskivel szép lett volna a nyár, na de már, ez mégsem amerika, mondta harvester. imádnivaló felesége imádnivalóan káromkodott, midőn rájött, hogy nem azért savanyú a cseresznyés gyümölcsleves, mert habtejszín helyett főző került bele, hanem mert romlott volt, de az ölemben berregő trónörökösnő ezt nem vette oly nagy tragédiának, főleg mivel babakocsis boltbaséta lett belőle.

s ha lerobban a szervezeted az indulataid majd levezeted valami másban

körülbelül a rosénál vett totális reveláció-fordulatot a délután, midőn harvester barátomnak véletlenül azt sikerült mondania, hogy nem bízhatok senki másban azon az emberen kívül, akit reggelente megborotválok a tükörben, és milyen igaz is ez. figyelj, ha egyedül érzed magad, akkor ezzel nem vagy egyedül, feleltem, de azt hiszem, nem pont erre gondolt akkor. tehát a vilmos atya ilyen családi hétvégére gondolt akkor?, kérdezte a telefonba ff. nanáááá, röhögött az én harvester barátom, funkcionálisan igen, technikailag nem pont.

és ha elvesztetted a hited bennem még mindig hihetsz majd valaki másban

pont..? igen, azt hiszem, pontosan ekkor közölt valamit részletesen a hasamban irsai olivér, talán a calvados miatt méltatlankodott, nem tudni, de én sosem vagyok képes visszautasítani, ha egy helyes nővel koccintani kell. angolosan távoztam tehát, és a garibaldi utcai kis bárunkban -sajnos teljesen etil örs mentesen- kellemesen elcsevegtem egy újságíróval, majd egy másik fickóval, ezek mind ismerőseim, mert a garibaldi utca egy nagy család voltaképp, aztán jól megvacsoráztam egy tál iszonyú csípős chilis babot, és megbeszéltem egy ismerőssel, hogy milyen jó is nyilazni, nem íjászkodni, mert az bonyolult, de annyi bizonyos, hogy múlt nyáron vagy tíz méterről eltaláltam egy cigarettás dobozt, és többször is ráadásul, amiről a telefonommal képeket is készítettem a végett, hogy ha majd egyszer ezt leírom, akkor tudjam bizonyítani is, éppen csak azt felejtettem el, hogy én kóros telefonelvesztő, illetve inkább rendszeres lopások áldozata vagyok, miért is van ez, hmm, hmm, röhögne most ki az ügyvédem szívből, s verifikáltan. de iuris, mondhatnók. whatever, érdekes napoknak nézek elébe, de most nem tudom tovább taglalni ezt, mert engem itt most zavarnak az írásban. írok azavarban. nincs hangom, elvette a zavar. jóvan?

és mit számít ha eleged van belőle hisz úgysem menekülhetsz előle

átonszión

2007-06-03T14:24:00.000+02:00

emlékszem, amikor sok-sok évvel ezelőtt az ifjú vilmos nekifutásból -destruktív gyerek voltam, csak akkor ez még kifele irányult- összetörte tengerészkapitány édesapjának drága, üvegbefújt cutty sark-ját. aztán most leégett az igazi is. szerintem ezzel többet vesztett a világ, mintha a nina, pinta és a santa maria egyszerre süllyedt volna el. sok érdekes dolgot tehettünk volna a sörünkbe; tény!

arra sincs magyarázat, hogy a megmagyarázhatatlan okokból félcentire télen levágott hosszú loboncom következtében megfázott fejbőrömre kapott tubusos sampon miért elsősorban azt a fekete foltot gyógyítja a bal nagylábujjam körmén, amire még pár évvel ezelőtt ejtettem vasgolyót egy fergeteges etil-patang-partin, ahol börleszk-figura módjára ugráltam hátra féllábon egészen a terméskövig, ami keresztbe vágta mozdulataim stílusos koherenciáját, valamint a hanyatt-taknyolás egy kavicsot is invesztált a tenyerem bőre alá.

azt sem értem, hogy furán beforrt kutacsom sárkánytaréjjá alakulása miért nem hatott dinamikus szellemiségem forró gőzeire, amikor egy ilyen jelentős -középkelet európa legjelentősebb férfi- felsőtesthez igen jól áll a sárkányos fejszerkezet, amin aztán kitüremkedik a spiritusz, mint a hegeli világkép struktúráján a világszellem, még akkor is, ha tekintetem közben hideg, mint luther lehellete, ahogy alatriste kapitány mondaná.

a végső kérdés számomra azonban mégis ez: ki volt az az állat a televíziónál, aki a huszonegyedik században engedélyezte a koral-jégkrém reklámokat..? oidipusz, nem kéne neked valamit csinálnod az anyukáddal..?!

and she's making me feel like I've never been born

2007-06-02T15:28:00.000+02:00

rázendített a mozarti requiem confutatis-tétele, ami nyilvánvalóan a legdurvább az egész műben, a háborgó óceán hullámai nem tudnák hatásosabban előhozni nem létező tengeri betegségem lelki vetületét. a számítógépem közben defrangmentál, lemeztöredezettség-mentesít, amit nagyon jól tesz, példamutató, mondhatnók, ez rám is férne, mert ha létezik lélek, márpedig szerintem létezik, akkor az enyémnek olyas tektonikai mozgásai vannak, amelyek már-már elviselhetetlenek, és higgyétek el, feleim, a repedésekre sem a kávé, sem az alkohol nem igazán jó csiriz. én azt is tudom, mi a megoldás, és pszeudo-rejtélyesen hadd nyilatkoztassak ki eképpen; ha a szerelemvonatról nincs leszállás, az nagyon ciki, mert az én vonatom departure-jét vajmi nehezen találom.

pillanatnyilag azonban ez nem olyan nagy tragédia, mert most éppen arra készülök, hogy kedd reggelig már ne nagyon aludjak, mert nálunk elit-képzés folyik (és rutinból majdnem etilt írtam), ha jól értem a kezdődő tendenciákat, és ahhoz elit módon önpusztító tanulás dukál, nemde..? ahogy mondani szoktam; 99%-ra rá sem mozdulunk, éppen nekem való feladat.

ennek következtében már orromon-fülemen dől az univerzá-lé, de nincs itt egyetlen angyal sem, aki aztat énekelgetné elgyötört üstdobhártyámba, hogy elvesztettem zsebkendőmet, csókot adok érte, értitek, hogy megtörölhessem az orrom. milyen gyatra, régebben sosem vetemedtem megmagyarázni -egyébként nem túl bonyolult- szóképeimet. süllyedünk, szivem. kontrapunktként idenyomok egy olyat, amihez minimum negyvenkét hermeneutikai kulcs is illik; veronika kendőjébe törölgetni az orromból csorgó univerzá-lét mennyire volna blaszfém?

különben megmondom, csak annyira, amennyire maga az, hogy létezem, blaszfém. megoszlanak a vélemények erről. és a keszkenőt kínáló angyalka, ha visszaadom neki.. nos, milyen lehet egy angyal-csók? kiábrándító, szólalt meg bennem valaki. kedvenc női nevem a luca, így tehát nevezzük ezt a valakit lucafernek.

'onnan jön el ítélni élőket és holtakat' -szól az istentiszteleten az összes jelenlevő torkából a mormogás a credo megfelelő részén. e ponton én egészen kicsi korom óta a hajam tövéig borzongok meg összerázkódva, a mai napig. mert az élőkön való ítélkezés az emberiséggel egyidős gyakorlat, de a holtakon..? a krisztulandumát, ez már valóban hátborzongató, s vajon hogy nézhet ki?

well, senkit nem akarok elkeseríteni testvéreim, de ezt -előbb vagy utóbb- mindannyian meg fogjuk tudni. és annak jobb, akit holtként ítélnek meg, s nem annak, aki holtakon ítél. az ugyanis kizárólag a Főnök privilégiuma, drága janzenista testvérkéim. na minden jót, mentem elmerülni a látomásos ébrenlét temporálatlan dzsungelébe, tökfej, fölhívhatsz, az possibly jót tenne.

but you are not a jedi yet

2007-05-31T16:38:00.000+02:00

ezen a kora délutánon tony caviar öltönyben és nyakkendőben sietett végig a garibaldi utcán, mert már így is késésben volt a corvinusról, és csorgott róla a veríték az inge alatt. éppen ezért az első őrültre még nem figyelt föl, aki magában hangosan beszélve, és erősen gesztikulálva halad el mellette az utcán, illetve egy pillanatra ránézett, de akkor a dilis elfordította fejét a másik irányba, és zavart arccal folytatta monológját képzeletbeli hallgatóságának. ebből tony arra következtetett, hogy az őrültek tisztában vannak vele, hogy őrültek, és éppen ezért nem szeretik, ha nézik őket. hogy normálisan viselkedjenek, az nem jut eszükbe, csak az, hogy mások ne nézzék őket őrültködésük közepette. de nem pazarolt túl sok másodpercet erre a gondolatra, mert épp elhaladt kedves kis bárjuk előtt, ám egy mélyről fölszakadt sóhajjal mégsem tért végül be, mert késésben volt.

a jászai mari téren fölszállt a kettes villamosra, és csöndben figyelte, ahogyan az idegtépő várakozás közben finoman egy vizes rongy válik ingéből a gyenge villamos-szaunán. úgy a huszadik perc környékén eszmélt, hogy mi van már, miért nem indul, ekkor azonban megszólalt a hangosbemondó, hogy nincs áram, ezért nem közlekedik a jármű. na remek, gondolta, aztán sprintelt a metróhoz, és lement az aluljáróba, majd rutinosan készítette elő tárcájából a bérletét, mert az ellenőrök ott álltak. megállt az elsőnél, jó napot, mondta, és kihajtotta a tárcát. szevasz, mondta az ellenőr flegmán. hja..? akkor csá, felelte tony kissé bosszúsan. azt sosem szerette, ha udvariasságára minimális udvariassági együtthatóval felelnek neki az emberek.

mutasd a diákod, böfögte ekkor angolos finomsággal a kaller. itt van, csak siessen, kérem, felelte tony magázódásra anélkül váltva, hogy észrevette volna, és odaadta neki a tárcát, mert nem volt kedve bíbelődni. hova sietsz annyira?, kérdezte a kalauz, miközben kitépkedte a diákot tony tárcájából, de tony ekkor már kezdett igazán dühös lenni, és ezért jobbnak látott nem felelni.

hörrm, szerencséd, morogta az ellenőr, miután konstatálta tony diákigazolványának makulátlan mivoltát, és visszaadta egyben az egészet, nem rakta bele a tárcába. tonyban elpattant ekkor valami, mert jóllehet máskor nem vet ügyet az ilyen sutyerákokra, most melege volt, sietett, a bkv cserben hagyta, és most még zaklatta is. na idefigyelj te kitömött majom, hörögte, szerintem nem szerencse az, hogy az irataimat -veled ellentétben- rendben tartom, és a törvényt is tisztelem, az viszont, hogy most iszonyúan sietek, végtelen nagy szerencse -neked. azzal rálépett a mozgólépcsőre. a kalauznak valóban nagy szerencséje volt ez, tegyük hozzá.

végül beért a corvinusra, és megkereste a szobát, ahol már igencsak várták, de nem volt ott senki. egy helyes lányhoz ment oda, aki nyilván valami vizsgájára készült, és őt kérdezte meg; ne haragudj, nem láttál ebből a szobából kijönni egy eléggé furán kinéző pasast? közben lefejtette magáról zakóját, mert nem bírta tovább a hőséget és a verejtékezést. utánad, vagy előtted?, kérdezte nagyon humorosan a lány. hű, de vicces, gondolta tony, de ekkor riposzt helyett meglátta, akit keresett. üdv, mondta neki. üdv, felelte amaz, hideg van kint?

tony végignézett csurom vizes ingén, letörölte a szemébe csorgó izzadtságot is, hogy tágra nyílott szemekkel tudjon rámeredni emberére. mondd ezt még egyszer, hörögte.

ugorgyunk. pár órával később lehuppant vilmos atya mellé a bárba. vilmos atya érdeklődve tekintett rá, és tony már-már tőle is valami szürreálisat várt, de az atya szerencsére megkímélte: laudetur.. veled meg mi van?

tony fölsóhajtott, és azt felelte heves nyakkendőlazítgatás közepette, hogy I wanna be obi-wan kenobi, I wanna be obi-wan kenobi.. és ebből vilmos atya tökéletesen megértette a megoldást, jelesül, hogy az égvilágon semmit nem kell kérdeznie a továbbiakban. legalábbis tonytól. pincéér..!

2007-05-25T00:27:00.000+02:00

és akkor ma éjszaka végre megtörtént. évek óta először éreztem valamit, de megbocsátom Istennek, hogy ez a gyász volt, de végre történt valami,

mert zokogtam emiatt a srác miatt, akit nagyon szerettem, és csak úgy, csak úgy megállt a szive huszonhat évesen, és bírtam ezt a srácot nagyon, és miért ő hal meg, aki hozzám képest minimálisan pusztította magamagát..? jó, hülye kérdés. ferkó, te, aki a légynek nem ártottál soha, ma este sokat sírtam férfiasan miattad, és imádkoztam is. sokat. a fene egyen meg, szia, nem tudlak földolgozni, hogy csak így megléptél, tányérba sírnék, mondtad anno, a francbahogy milyen tehetetlen az ember ilyenkor, sokkal kevesebbet beszélgettünk, mint kellett volna, pedig hogy szeretett minket a petőfigimi irodalmi szekciója, ha emlékszel, együtt loptuk vissza az elcsent köteteket a filozófia-szekcióból-ba aztán mentünk a királyékhoz hupákolni, amíg valami hülye ki nem hívta a rendőröket valami mű-bombariadóval, aztán ott röhögtünk a horváth-kertben, hogy a marha laking megint bent hagyta a vizipipáját a tornacuccban és akkor most majd talán lecsukják, de reméljük nem, de ha mégis, akkor mi megyünk sztrájkolni, és különben is, mi a legrosszabb, ami történhet, de a cimborád külföldről hamar visszatér, és majd érteni fogja, hogy te miért sírsz tányérba, de hát addig is 361, ferikém, szia, majd találkozunk, hát ezek szerint ideát már mégsem, de én sokat gondolok rád, ha számít, vagy bármi, és az Istenke vigyázzon rád, mert te tényleg egy szuperkedves gyerek voltál, vagy vagy is, ki tudja, mindenesetre nagyon vigyázz magadra, és szia, szia, remélhetőleg nem túl sokára együtt élvezzük az isteni szimfóniákat, mégakorisha különben mindig bazira utáltam a minimal techno-t, amiben te utaztálés jó lesz? jó lesz, jó?ádeus ferkoádeus.

stay

2007-05-24T18:43:00.000+02:00

nem tudom, máshol hogy van, de itt, erre, nálunk azt csinálja a jó öreg ludwig van az időjárást vezénylő pálcájával, hogy a rendes napközbeni kánikulát megdobja egy hatalmas mályvaszín esőfelhővel délutánonként, néha zivatar is van, de általában csak távoli dörgés, meg néhány villám, ezek pedig jól lenyomják a hőséget földszintre, és semmit se lehet csinálni, csak hörögve heverni félig az erkélyen. aztán hamar elvonul, és e folyamatnak ilyenkor a tornyosuló fellegek között áttörő reneszánsz napsugarak adnak divina színezetet, és tuti, hogy van benne valami, mert mindez még ateista nőmnek is Istent, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló dolgot idéz, ha jól emlékszem.

és egyáltalán nem biztos, hogy jól emlékszem, mert nekem a hőség és a szerelem panorámát zúz, keresztbe hasítja minden jól fölépített elképzelésemet az életről, aztán már zivatar se kell a hörögve földön fekvéshez (hehe, e pillanatban dörgött egyet az ég a hangszórókban, és rázendített a kis digó a piove című dalra). shatter, ez az angol szó jut eszembe, nem is tudom hirtelen, hogy van-e tükörfordítása neki a magyarban, hasad..? nem, mi az a magyar szó, ami az üveg felületén szerteúszó pókháló-repedéseket követő fröccsenést jelöli meg?

szóval mint amikor robert smith azt nyávogja, hogy you shatter me, olyan, és még akár szórakoztató is lehetne, ahogyan teljesen indifferens pillanatokban vesztem el a kapcsolatot a valósággal, valami csattan, nem is csattan, cerreg, szisszen, tink, ez a hang, és vakon ballagok tovább a verőfényben a szemét szauna-combino felé, és töprengek, Uram, mi is lehet ez a hang vajon..? ahogy két borospohár koccint két emberrel egymáson, vagy talán ahogy egy cigaretta előveszi az embert, és rágyújt..? ezt ki is mondta? de neem, barátocskám, ez bizony csáth injekciós tűje, amin valami égi köröm koccan, viszont ha a mozgásom, ami leginkább egy sovány párducot idéz, valóban implikálná a hosszú párduc-farkat hátul, azt most tutira összecsukta volna a combino ajtaja, na akkor lehet, hogy csak az csattant.

pedig már-már azt hittem, valaki hipnotizál, soleil, ő hipnotizál, én is endümión vagyok, a barlang mélyén örök álomba szenderülve, mint a lingvisztika zseniális doktora..? nem, barátocskám, a villamoson izzadsz, mormogom magamban.

mert egynek jó, hogy a bl-döntőt a teljes etil tagságban töltöttük férfiasan sportos sörözéssel, csak mi öten, és az mindig jó, grátisznak még nyertek is a kis digóim, de akkor miért teríti rám éjfekete magányát az együtt harsogott juhééééj visszhangja, mi, vagy ki hiányzik..? nem tudod, barátocskám? au contraire, hát hogyne tudnám.

minor earth, major sky. meghalt egy kedves cimborám két napja, nagyon ritkán találkoztunk, velem egyidős, megállt a szíve, gimnáziumból ismertem, francot ismertem, csak csíptük egymás búráját, mégis úgy elkeseredtem ettől, mintha tegnap láttam volna utoljára.

a napkorong egy kémlelőlyuk, úgy tűnik nekem most, és azért nem mi látunk át rajta, mert onnan ide az Isten néz, vele meg ki tudna farkas-szemeset játszani? szegény Isten, ha én emberek között vagyok ilyen magányos, vajon hogy érezheti magát ő..? az interneten látható holocaust-képeket látván elkönnyezem magam, laokohn-csoport, mondom magamban, van humor, ami a tragédia utólagos, tehát fölösleges pillanatait higítja, Uram?, kérdem magamban, nem, barátocskám, félrelősz, terelsz, nem nézel le, mert akkor le is zuhannál, és a biztosítőköteled másik végén legelésző lovadat rég lelőtték, ahogyan azt szokás, mondom magamban, na eleget hörögtünk, hű, vilmos atya, száz fekvőtámasz a napon..? le a kalappal, régen ezret is megcsináltál, vicc ez, ami most van., mondom magamnak. okés, hazudom erre magamnak, de legalább a szemközti ház erkélyén barátjával vidáman bagózgató lánynak szép a dekoltázsa, bárcsak látnék kontúrokat is, de rezeg a lég a forró beton fölött, mint kaszparov tekintete és a sakktábla közötti tér, amikor a mester a mattra koncentrál.

olyan vidáman tudok jégtáncolni a hőségben. olvad a jég, de nem nézek le, nem-nem, minden pillanat utolsó pillanat. a következő is az lesz szerintem. és az azutáni is.

elnök úr

2007-05-01T16:12:00.000+02:00

Laci üzenete: atyam!!!
v üzenete: ELNÖKÖM!!!!! egyetlen laci úr, mi a helyzet? hiányzol ám! mi a pálya az aussiek-nál?
Laci üzenete: pihizek most, holnap vizsga
v üzenete: mibül
Laci üzenete: kockazat management. de jol mondom
v üzenete: és jól érzed magad öreg? nem hiányzik az etil örs?
Laci üzenete: de, nagyon
v üzenete: csak mert te is nagyon hiányzol az etil örsnek
Laci üzenete: meg az hogy ne rakjanak ki a kocsmabol ha meg nem vagyok meg reszeg teljesen
v üzenete: ott ez megy?
Laci üzenete: ez. mert aze a kocsmae a felelosseg ahol utoljara piaztal, ha valami bajod esik
v üzenete: ejha, akkor sehol sem lehet normálisan berúgni?
Laci üzenete: es csak a fogadoirodas kocsmakban lehet cigizni
v üzenete: kemény világ
Laci üzenete: de az a jobb ha bottle shopban veszel elotte piat, mert persze sima boltban meg benzinkutnal nem lehet
v üzenete: furák ezek az ausztrálok
Laci üzenete: elmebetegek. es csak az a jo, ami megszokott. de konnyen be lehet oket szivatni ha kizokkented oket
v üzenete: és hogyan lehet kizökkenteni őket?
Laci üzenete: a multkor vettem ket croissant-t egy peksegben... akartam hozza inni egy pohar tejet. volt a csaj mogott egy csomo dobozos tej, mondom kernem az egyiket, 'vagy legalabbis egy poharra, mondja: azt nem lehet. kerdem mer nem? mer az a kavehoz van. es akkor nem lehet? kerdem, nem akkor nem, mondja. gondolkodtam egy kicsit, majd kertem egy kavet, soksoksok tejjel, de kave nelkul. gondolkodott egy darabig, majd kitoltotte a pohar tejet.
v üzenete: profi vagy
Laci üzenete: mire megkerdem, na most akkor van tej kulon vagy nincs? mondja nincs. erre en, akkor ez mi? ez kave. na. itt adtam fel.
v üzenete: jó ég.. viszont nyilván elég szórakoztató. egyébként május elseje van, tudtad? a munka ünnepe
Laci üzenete: itt nem unneplik. itt csak anzac day van.
v üzenete: az mi?
Laci üzenete: vegre talatam egy olyan orszagot ahol a bukott csatakat unneplik mint mi (ld okt 23, marc 15 )))) az unneplik mikor meghalt egy csomo ausztral mikor megprobaltak partra szallni torokorszagban
v üzenete: te, és hogyan ünneplik?
Laci üzenete: anzac means australia - new zealand army corps. kimennem basszus a placcra hajnal negykor. enekelnek. vonulnak.
v üzenete: és mindenkit bruce-nak hívnak
Laci üzenete: gyertyat visznek. van olyan is.
v üzenete: semmi piálás?
Laci üzenete: ja es az osszes veteran a mindegy melyik haborubol kiaggatja magara az osszes plecsniet. az minden unnepen van. azt azert nem mondtam. ja es ezen a napon legalis a fej-vagy iras is, mert egyebkent azt tilos penzben jatszani kiveve ezt a napot
v üzenete: egyre furábbnak találom azt az országot. ha földobsz egy pénzt, lecsuknak?
Laci üzenete: mert egy csomoan teljes vagyonokat buktak be. szerintem most mar nem csuknak le de megbuntetnek. es penzben kell jatszani, hogy bunti legyen
v üzenete: akkor ugyanott vagyok.. vagy pénzt bukom, vagy megbírságolnak
Laci üzenete: egyebkent meg kozteruleten nem ihatsz piat. meg brown bagbol sem, mert akkor a kislany aki arra jar megkerdezi az anyukajatol hogy mit iszik a bacsi. nem mintha a brown bagrol nem kerdezne meg, de ez mar nem kerdes. marmint az ausztraloknak. a lenyeg az hogy a lenyeg el van rejtve. erted
v üzenete: értem. nem az én világom. akkor inkább timbuktu.

a mester és margarita

2007-04-25T16:59:00.000+02:00

margarita fura monológja a mesterhez...

az ördög karja messzire elér. hát még a karja..!
angyali karra szüksége nincs. ő nem akarja
megtéríteni az embert, ő csak úgy akar. ilyen
egyszerűen. ugyanúgy, mint mi valamennyien.

sötét nagyúr, látom szépségét. őt látom a messzi
fellegekben, ha tornyosul a zápor, nem ereszti
tekintetem, lángol, fölkél, sóhajt, zúdul, vád és
gyötrelem kínozza érzékeim, hádész! hádész!

logika, józan ész, távozz! éva almája. fogoly
vagy, ha Istené, szabad, ha a másiké, de omolj
össze, töressék meg tested kereszten, üvölts
Krisztusért, csak lélegezz, az Istenért. erkölcs,

jog, barátság vagy pilátus utadba nem állhat.
homály ülhet a kerteken, ódon fenyők, találhat
akár csontkamrák ölén az éj, Isten az ereidben
csordogál, de vér zúdul, ha a sátán enni kér.

szeretned és érintened kell: a jó erdejében
az ördög számára nincs ariadné-fonál.
a nagy fekete kutya vigyáz rád, ha aludnál.
higgy nekem: nincs sötét mágia az erényben.

..amit a mester kissé megmosolyog, de aztán így felel:

én minden nyelven értek, ez van. de az ördög nyelvén
még a te kedvedért sem szólalok meg, édes, ha te is a
sátán bölcselmében hiszel, inkább leszek ateista,
nem vall bölcs elmére bár. ördög, ha lát, nagyot nyel,

én pedig kegyelemből nem ütök. az ördög nyelvén
ott a szó, mely megrémít, de félni..? nem, soha.
ő sokat fizet, de mennykő vágjon a vazallusokba.
bennem Isten lakik, ablakot nyit, az ördög -nyelvén

egyet- meghátrál, ha látja ezt, de két marokra
kapja, s elviszi tőlem, aki a legfontosabb. én
megakadályozni ezt nem tudom. ily hatalomra

sose is vágytam. madame chauchat, szeretném,
ha tudnád; engem mindig megtalálsz, karomra
számíthatsz. neked őt bármikor a falra festeném.

..és margarita némi mélázás után úgy dönt, ezúttal nem sértődik vérig. ám egy szót sem ért.

régen volt, soká lesz

2007-04-24T14:45:00.000+02:00

de nem, nem maradhat ez így, ilyen bosszúsan legfölül, úgyhogy leírom, hogy sosem fogom elfelejteni azokat a kedves kis poénokat, amik spontánul adódtak életem legsúlyosabb nagyhetét élhetővé téve, mint például

amikor az egyik legkedvesebb kollegámmal szállás gyanánt egy külön kis parasztházat kaptunk, benne jó sok házipálinkával és csodálatos kerttel (az nem benne volt, hanem körülötte, mint a forma az ürességben és az üresség a formában, ami buddha szerint nincs), de sajnos kollegámat épp akkor döntötte le a lábáról valami vírus, amitől mindene fájt, és hiába mondtam neki, hogy egy unicum mindent rendbetesz, és épp van is nálam teljesen véletlenül egy kisebb üvegnyi, ő inkább lefeküdt aludni. engem elkerült a vírus, mert én minden fő étkezés előtt (és nálam az étkezés a fő:) ittam egy kupica unicumot, és attól elmenekülnek a vírusok, na, szóval reggel épp jött ki hozzám a konyhába kedves kollegám, hogy vidáman elújságolja, hogy elmúlt a vész, végre napok óta először semmije sem fáj, de ekkor sugárzó arcával teljes erőből lekapta a parasztházakra jellemzően alacsony szemöldökfát (szem-öldök.. miért hívhatják így, elképzelésem sincs:), és rögvest leguggolt, és fogta a fejét, és úgy maradt, és amikor derűsen megkérdeztem, hogy mit is akartál mondani, öregem?, akkor azt hiszem, valami olyasmit dünnyögött csöppet sem derűsen, hogy már nem aktuális

vagy például amikor az alkalmi technikusként operáló másik kiváló kollegám megkérdezte a lelkészt, hogy az általa adott elosztó miért nem működik, és a lelkész azt felelte, hogy ja, az ilyen gyerekzáras,

vagy amikor reggeliztünk egy kedves családnál, és kijött a háziúr, gondolom még nem ébredt föl teljesen, mert nagyon gyűrött és vörös volt a feje, és megkérdezte tőle a házinéni, hogy leül-e hozzánk reggelizni, mire a pacák azt felelte, hogy persze, csak előbb kiállok, mármint az autóval, csak ezt nem tette hozzá, én pedig rutinosan elértettem, így: persze, csak előbb piálok, és nagyon kellett röhögnöm, amin őszintén szólva az sem segített túl sokat, ahogyan ekkor rám szegeződtek a tökéletesen értetlen tekintetek,

vagy amikor a passióelőadás alatt valahogy galyra ment a technika, és a Krisztust harmadszor megtagadó pétert tettére emlékeztető kakasszó elfelejtett fölharsanni, mire péter apostol zavarban várt pár másodpercet, majd tenyerébe temetett arccal fölkiáltott, hogy ah.. a kakas!, és röhögéssel erősen küszködő bennünket ott hagyva kirohant a templomból,

és ez nekem nem tudta nem eszembe juttatni azt az ősrégi színházi anekdotát, amelyben egy színdarab bizonyos pontján annak egyik szereplőjét le kellett volna szúrni karddal, csakhogy valamiért nem volt ott a kellék-kard, jobb híján tehát a gyilkos fenéken billentette az áldozatát, mire az így kiáltott: ah.. a csizma! mérgezett volt!
:)

rumpelstiltskin

2007-04-24T10:27:00.000+02:00

az ember végül.. hm.. az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.

olyannyira fölbosszantanak a hazug, tudatosan félreferdítő vadállatok, akik a színtéren jobbról-balról bombázzák a szerencsétlen, vizes síkon tévelygő, őszintén élni próbáló embert, hogy néha a homokba óhajtom dugni a fejem, amit aztán nemhogy nem akarok, de végül nem is tudok megtenni; úton-útfélen belegabalyodom. már most nincs kedvem folytatni ezt a bejegyzést, de ahogy kertész ákos mondatja a zakariásban főhősének, zakariásnak egy gyári kollegájával, ho már csinájjuk, szoktárs, csinájjuk rendesen mög.

tóta. képtelen vagyok komolyan venni, de földühíteni -azt tud. talán ez is az ő helyes aposztulátuma: hivatásos indulatgerjesztő. egy -egyébként kemény jobbos- ismerősöm mondta róla azt, hogy márpedig ő szereti, mert még ha gyakran is ír marhaságokat, legalább vesébe üt ezzel, és nem hagyja elmismásolni, szétmagyarázni a dolgokat, hanem robbant.

gratulálok hozzá, milyen jó is ez, amikor kontextusukból teljesen kiragadott momentumokat a saját kenyéradó irányzatunknak megfelelő köpönyegbe burkolunk, és aztán jó nagy tüzet gyújtunk vele, mi jön ki abból, édes Istenem, hazugságokon, félrevezetett emberekben szított indulatokon alapuló szellemi, és mint októberben láthattuk, időnként valódi kődobálás csupán. hát, bármennyire is értékelem a szókimondó habitust, ebből köszönöm szépen, én nem kérnék.

ráadásul ilyet bárki tud, nem kell ehhez pulitzer-emlékdíj, nézzünk meg egy tóta-cikket, mondjuk a magyar hírlapból, és ragadjunk ki önkényesen belőle pár mondatot, lássuk mi lesz.

"..volnának azért a tízparancsolatban ma is tartható paragrafusok, ha úgy egészében az egyházi etika közröhej tárgya is."
szerintem meg ilyet mondani közröhej tárgya; mi az, hogy egyházi etika..? melyik egyházé? van pár. mi az, hogy közröhej tárgya..? nyilván vannak helyes kis sátánista kamaszok, akik sokat kacagnak azon, amiről egyébként csak dalszövegekből, maximum kiskori hittanórákól összeszedett, homályos emlékekből tudnak, de az talán valószínű, hogy túlságosan nem mélyültek el a keresztyén etika szakirodalmában. de miért közröhej? nagyon komoly szeretetparancs van, amin az sem változtat, ha nem alkalmazzák eléggé életükre az emberek. az nem az etika hibája, ha így is van. amikor azt állítom, hogy hazudni csúnya dolog, de gyakran hazudok, attól még az állításom helytálló, legföljebb én, az ember válok hiteltelenné. de a mondatom igaz. somma sommárom, ez a mondat szerintem mindenfajta emberi szempontból minősíthetetlen, igen, emberileg minősíthetetlen, mert ezzel egy eléggé nagy csapat embert hülyéz le, akik talán próbálnak etikusan élni ebben az erkölcsileg torz, korcs társadalomban. hova is vezet a súlyos általánosítás, kedves tóta..? történelmi szempontból kérdezem. lehet, hogy boszorkányégetéshez, lágerekhez, pogromhoz..? lehet.

"Az úgynevezett történelmi egyházakra ma sötétebben vetül a kollaboráció árnyéka, mint a szocialista pártra."
ennek a mondatnak nincs értelme. melyik szocialista pártra gondol itt a jeles szerző? az átkosban kommunistáról szocialistára "enyhült" nagy pártra, ami attól még nem volt kevésbé totalitárius? akkor viszont kivel-mivel kollaborálhatna, önmagával? vagy a mai szocialista pártra, amelynek tagsága túlnyomó részt az előző rendszerben is erős funkcionárius káderekből áll, valamint hivatalosan is utódpárt? újra kérdezem, kivel-mivel kollaborálhatna ez? önmagával? végül mi az, hogy "úgynevezett" történelmi egyházak? ma négy történelmi egyház van magyarországon, ezen nincs mit vitázni. majdnem fél évezred nem elég történelmi talán tótának? de hát miért?

"Ügynökök, békepapok, roppant gyanús figurák. Egy részük nyilván áldozat, a többi önként, kéjjel. Megtisztulásnak, önvizsgálatnak, bűnbánatnak nyoma se."
ezt a szakaszt önkényesen egy mondatnak veszem. ügynökök, békepapok, rendben van ez, tudunk a saját kicsi -de történelmi!- egyházunkban is volt ügynökökről. foglalkozom a témával, és ezeknek nagy részét én áldozatnak találom, és hadd ne kelljen elmagyarázni a rendszerváltozás előtti világ embertelen módszereit, amivel megzsarolta, gerincét törte és önmagából kiforgatta az embereket, papokat-világiakat egyaránt. tény. s ezen belül sem lehet ugyanolyan platformon kezelni azokat, akik semmitmondó általánosságokat jelentettek, mert nem akartak ártani senkinek sem, és azokat, akik életeket tettek tönkre jelentéseikkel. ennyire azért nézhetjük talán árnyaltan a problémát, úgy vélem. ez nem óvoda. természetesen voltak, akik pedig meggyőződésből csinálták ugyanezeket, tudok például egy olyan püspökről (már rég halott), akit még a nagy, kőkemény kommunista párt is cikinek tartott egy idő után, olyan agilis volt. a meggyőződéses ügynökök sosem jó ügynökök, mert mindenki tudja róluk, hogy azok. a jó ügynökök a megzsarolt, széjjeltépett életű kisemberek. no és végül: "önvizsgálatnak nyoma se." hazugság. nálunk például példamutató, példával messzire elöljáró módon olyan tényfeltáró bizottság működik, ami kifejezetten az ügynökkérdéssel foglalkozik, és ha a drága majsai nem nehezítené meg elképesztően a munkájukat -elég rosszindulatúan-, akkor gyorsabban is haladnának a kényes kérdések föltárásában. azért így is elég jól haladnak persze, éppen tegnap beszélgettem ennek a bizottságnak egy történész tagjával.

végezetül pedig ne egy olyan gyülevész banda akarja már megmondani a történelmi egyházaknak, hogy ilyen-olyan ügynök papok voltak köztük, és ezért elszámolással tartoznak, amely banda tagjai közül nem egy és nem kettő aktív, jó káder volt a tárgykorban, akik hatalmukat tudatosan átmentették, az abból kovácsolt gazdasági-politikai-kapcsolati tőkét pedig azóta is hatalmuk meg- és fönntartására használják, ráadásul egyelőre nem úgy tűnik, hogy ez az ország -minden rendű- helyzetének javulását szolgálná. ez kör a mai magyar politikai paletta teljes skáláját magában foglalja egyébként, még mielőtt bárki politikai elfogultsággal vádolna, ami nem igaz.

de legfőképpen egy olyan önjelölt, fogadatlan prókátor ne akarjon már itt valamiféle erőszakos szellemi reneszánszot csinálni, "világosságot gyújtani a sötét, középkorban megrekedt fejekben", akinek zavaros csaholásaiból öt apró mondatot ragadtam ki csupán, s mindegyik ottromba ferdítés, vagy egyenesen hazugság. ez bértollnokság, nem zsurnalisztika.

és még ha némely mondatban van is valamennyi igazság; egy féligazság sosem az igazságnak, hanem a hazugságnak a fele csupán.

eperföldek mindig lesznek

2007-04-19T10:17:00.000+02:00

i read the news today, oh boy..

valamelyik nap -hihetetlen, hogy megint erről írok- a hetes buszon utaztam, és esküszöm az égre, hogy az utasok kilencven százaléka ellenőr volt. mintha kirajzottak volna valahonnan, de rajtuk volt a kék egyenruha, nos, ott üldögélvén, és hallgatván (a participiumi szerkezetet a Biblia szerint sosem szabad időben érteni, szóval a Biblia szerint voltam én buddha ott, ülvén az időtlen szemlélődés állapotában, hehe) remek történeteiket a különféle utasok megszivatásáról, melyeket ordítva suttogtak egymásnak, szóval épp arra gondoltam, hogy valamiképpen amorális volna, ha most elkezdenék ellenőrizgetni a tízből egy nem-ellenőr utas jegyeit, amikor, cherchez le femme! -az egyik nőnemű rablógyilkos fölvetette az ötletet, és mire észbe kaptam, már neki is láttak.

olyan dühös lettem ettől, hogy indulatból elhatároztam; márpedig én nem fogom megmutatni -egyébként érvényes- bérletemet. szerintem a düh mindig eléri célját (miért is ilyen a világ?), mert midőn az egyik nekem szegezte ellenőrzési igényét, csak annyit feleltem emlékezvén a régi házfalakon Jézus él-ről átírt bélus él- föliratra, hogy bélus él!, és erre az illető kalauz elmélázó tekintettel továbbállt, hehe, és hagyott engem játszani a gondolattal, hogy a Jézus él- kifejezés többek között azért is credo, mert a genezisben Isten első neve az volt héberül, hogy él, amiből többek között az elohim is lett, nem tekintvén most a houellebecq-i nyomvonalat, mindegy, szóval hitvallás ez a javából.

és ekkor nem tudott nem eszembe jutni az a pár héttel ezelőtti esemény, amikor egy idegen nő kezdett bombázni különféle, a kivoltomat firtató sms-ekkel, mire visszahívtam, hogy én velmos vagyok, de maga, na maga kicsoda, és erre azt felelte, hogy ezt elsősorban ő szeretné tudni, mert pár hónapja erről (mármint az én számomról) a számról hívta föl valaki az éjszaka közepén a férjét. hallottam: meglepődött, hogy nem egy női hang szólt bele a telefonba, hanem az én férfias basszusom, és esküszöm, eljátszottam a gondolattal, hogy megadom neki a kegyelemdöfést; nem egy nő a szeretője az ő drágalátos férjének, hanem egy férfi, méghozzá a dominánsabb oldalról, huháháháh, de röhögök most is, akárhogyis, végül erőt vett rajtam a lelkészi felelősségtudat, és megtudakolván nevüket, megmondtam neki, hogy tévedés az egész, vagy a számot írta föl rosszul, kis matahari, vagy a bárpulton hagyott telefonomat használta ki sunyin a pultoslány.

most valami sötét sztoriba keveredtem egyébként?, kérdeztem, hát most már tényleg nem tudom, mit gondoljak, felelte.

drágám... hagyd az unicumot gondolkodni magad helyett. titokban a dijonban huncutkodó ügyvédem után kezdtem vágyni hirtelen, mert dijonban a női nem igenre vált, és én..?

hát én itt cigarettázgatok. olyan szép a napban a füst.

pótlás #valahány, új kijegyzés

2007-04-18T19:35:00.000+02:00

úgy tűnik, régi fekete vasárnapjaim, amik azért nagyon is hangulatosan voltak éjfekete kútfejei a hétnapos emberi szekvenciáimnak, némileg kibővültek, fekete hétfőre és fekete keddre, ami gyengén átszivárog még egy fekete szerdába is, és aztán marad a csütörtöki ex-sztázis, euforikus hazatérés az utólag fölidézhetetlen péntekbe és szombatba. bizonyára nem az éjszakai pityuszkázások okoznak örömet, mert azokra úgysem emlékszem, szemben arra, hogy a legutóbbinak az a szombat délutáni egy-két óra volt magasan a csúcspontja, amikor az etil őrs polgári módon egy kedves teraszon üldögélt a garibaldi utcában, igaz, csak négyen, mérnök nélkül, viszont visszafogott beszélgetés mellett egy-egy sörrel.

semmi sem maradt már szépségversenyeink eget ostromló különdíjaiból, csak a vágy a nyugalomra és a barátokra. a jövő fekete, minden perc egy halál, és az átmeneti öröklétet az etil őrssel való nevetgélés adja meg. lackó barátommal is igen hangulatosan tudunk sót szórni a használhatatlan, és unásig kiismert világ romjaira. néha már imádkozni sem merek.

merre lehet a hóreb-hegy? szeretnék beszélni Istennel, mert ez így elviselhetetlen. ámbár.. a múltkor tényleg láttam egy égő csipkebokrot valahol a külvárosban, de pár perc várakozás után lemondóan nyakon öntöttem egy vödör vízzel, mert az Istennek se akart megszólalni. itt vagyok, engem hívj, mondtam is neki pedig, meg azt is, hogy szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.

a lingviszta, mikor a jeruzsálemi siratófalnál járt, rakott be üzenőcetlit a falba Istennek, aztán meg nekem írt képeslapot, amelyen ezt mesélte el, végül annyi hozzáfűznivalóval, hogy most már csak várni kell.

hát a várakozásban az emberiség mindig erős volt, úgyhogy remek, hajrá. sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy a megváltás valóban megtörtént, nem csak pár, a pusztai légtől megrészegült messianista megszállott dumált össze-vissza, amit aztán még nálunk is inkompetensebb fehér ruhás, skizoid elmebetegek rögzítettek saját kényük-kedvük szerint, hanem sokkal valószínűbb, hogy Jézus megcselekedte mindazon dolgokat, míg a földön járt-kelt, amiket hiszünk róla. nem mintha eddig nem gondoltam volna így, de most már nem kizárólag hitbéli alapon vélekedem, hanem tudományos alapokon is, a hit teréből tehát hódít az értelem, ami talán nem baj, ha haszna nincs is, mert a sorrend a fontos; aki előbb hisz, mint lát, jó annak, Isten kebelére tér meg, arról volt szó legalábbis, például a hegyi beszédben.

a probléma sokkal inkább az, hogy az értelem azt sugallja, hogy mindennek vége, teljesen esélytelen, hogy az ember képes legyen jottányit is krisztusian élni, mert persze magamévá tettem én azt a csodálatos lutheránus tematikát a kegyelemről, ami elébe megy az embernek nem tekintvén érdemeit vagy bűneit, de sajnos ez csöppet sem akadályoz meg abban, hogy mélyen megvessem gyarló emberi önmagam, ami egyenesen implikálja az egyház megvetését is, mert Krisztus egyháza ide vagy oda, emberekből áll, és ezért borzasztó esendő, és ítélkezik még az ítélkezés fölött is, ahogy egy kiváló barátom mondta, és kivet magából rövidúton, az az érzésem. nem tudom miért.

és valóban jobb szolgája leszek én Istennek, ha közben történetesen félbe kellett hagynom még el sem kezdett lelkészi pályámat alkalmatlanság okán, és inkább a gyönyörű toszkán tájon süttetem a hasam egy egész csodálatos életen keresztül, és semmit nem teszek embertársaimért, csak termelem nekik a jó borokat..? come on.

inkább megfeszülnék bármilyen kereszten, ha biztosan tudnám, hogy ez legalább a Főnökhöz vezető keskeny út, minthogy boldog szenilitásba süllyedvén kellemesen töltsem el ezt a pár tíz évet, ami a földön az embernek adatik. szóval hátha a templomosok térképe nem is az inga pontos fölfüggesztési helyét, hanem a hóreb-hegy csipkebokroktól tarkított részét jelöli meg, és akkor én is nekiállok térképet vadászni, ezt meg is akartam vitatni a jó eco professzorral, csak sajnos lekéstem az öreget, mert bizonyos slendrián nők hamis időpontot adtak meg a professzorral való találkára.

jöhet akkor a b-terv. a sinai.

pótlás#öö akárhány, nemtudom, amibe nélsz

2007-04-18T19:31:00.000+02:00

találtam egy üveg 2002-es bikavért, amit még valamikor három-négy éve rejtettem el saját magam elől. a probléma csak az, hogy elfelejtettem elfektetni, tehát állt, ily módon pedig természetesen meg is ecetesedett kissé. vajon megissza-e az ilyet vilmos atya?

természetesen. jó ideje megtanultam már, hogy bizonyos dolgok komolyanvétele voltaképp csak szórakoztató, de semmilyen körülmények között sem reális. na és ha ecetes: én vért iszom, mondtam nemrég háborgó kollegáimnak, akik mélyen fölháborodtak azon, hogy úrvacsorakor véletlenül némileg romlott volt a bor az Úr asztalanál. a tiny storm in the teacup...

jóllehet, harvester barátom rászoktatott a nagyon finom borok minőségi élvezetére, nem felejtettem el kamaszkori, bőséges tapasztalatanyagom azon részét, miszerint még a legócskább borok is itatják magukat a második pohár után.

felnőttkorom első éveiből pedig azt tanultam meg, hogy érdemes 'mi a legrosszabb ami történhet - mit nyerek' dialektika szerint nézni a dolgokat, s ilyenkor színt nyernek az őszintétlen hétköznapok, sőt, őszintétlen-minőségüket is elhagyják, de ha ehhez még a 'csak az ökör iszik egyedül' -axiómát is hozzátesszük, akkor, minthogy most egyedül piálok, a hétköznap és a hatökör sajátos szintézisében a hétköznap is ünneppé válik, a hatökör pedig elnyeri a misztikus hetes szám áldásait.

ha valaki résen van, fölteheti a kérdést, hogy és e képben mi vigasz? mi a mámor, cimborák?, ja nem, elnézést, az a tehetséges fiatal francia költő, rimbaud mester kérdése volt, nálam inkább ez jönne, hogy na te szegény szimbolista klapec, aki blogot nyöszörögsz, híres dialektikád tengelyén mi a nyerő pont? hova színesedett napod? oda, hogy pötyögsz a blogba? ez lenne..?

de természetesen erre is megfelelek, mert az átmeneti megvilágosodás nem kér, de nem is ad kegyelmet a szánalmas ratio lapos kérdéseinek.

legutóbbi szakításom alkalmával, midőn álltunk föl a bár asztalától, és már minden kimondatott, aminek ki kellett, hirtelen egy csodálatosan vagány, ám érzéki női hang kezdett énekelni a sláger rádiót ontó hangszórókból a fejünk fölött, hogy flames to dust, lovers to friends, why do all good things come to an end?, és én azt hittem nullára írt, de még pislákoló romantikus huszonhatodik érzékemmel, hogy eljött a cohen-i utolsó waltz, amit eltáncolunk -immár- ex-nőmmel a bár közepén rá se hederítve a söröző stricikre (ilyen bárban ültük épp, ez van) , de a nő ekkor ellenállhatatlan vágyat érzett egy velőt rázó pisilésre, úgyhogy meglépett, mielőtt moccanhattam volna, vagy közölhettem volna szándékom. úgy éreztem, hogy ha már szakítok, akkor legalábbis a fizikai igényeibe nincs többé beleszólásom, így hát hagytam, hadd menjen.

még rimbaud mesternek is megfelelek persze; e képben az a vigasz s a mámor cimbora, hogy a wc-kabinokban is van hangszórója a rádiónak, és az az isteni magány, ami a wc-csészén ülő embert jellemzi, remélhetőleg mélyebben átvitte akaratlan jóüzenetem lényegét a lánynak, mintha a táncnak nevezett ráutaló magatartás jogi formáját kimerítő mozdulataimmal karomba kaptam volna, sőt.

ó, soledad montoya, ó istenien fekete magány. hogy szeretlek.

pótlás#3 twilight is my light

2007-04-18T19:20:00.000+02:00

azt már rég megtanultam, hogy csaknem végtelen hatalma van az emberi elmének, ha nem is időt tekintve végtelen, mert elmúlik, hanem az élet egyes szakaszaiban korlátlan. az enyém már elmúlt, kész, vége -ennyi. nem baj.

azt se bánom, hogy betegséget hírből sem ismerő szervezetem évente egyszer, egy alkalomra sűríti be halandóságát, és olyankor épp hogy megúszom a halált, szóval ez sem zavar, mert unatkozni imigyen sosem fogok, másrészt nem kispályás szórakozás a halállal való találkozás élményét földolgozgatni. új és újabb szemek nyílnak egy vak ember fején, hogy több szemmel ne lásson semmit. Isten humora.

de amire most akarok kilyukadni, az az, hogy mintha a halál, az értelmezhetetlen, mintha az én legutóbbi majdnem-halálom köré csoportosulna, hozzám van láncolva ez az élet, úgy tűnik, persze csak az én fejemben, de nekem az bőven elegendő, ha nagy ritkán gondolkodásra adom a fejem.

az a sok éve a vállamon vidámkodó csomó, ami engem sosem zavart, talán még különféle nők kedves, életemet féltő mini-hisztijei is elszórakoztattak valamelyest, mindig kedvesen mosolyogva simogattam meg helyes arcocskáikat, így ütve el vészmadárkodásukat a szerintük közelgő életveszélyről.

aztán most télen megtörtént. kipukkadt, fölrobbant, orvoshoz kellett menni, fájt, szétnyiszáltak, kiszedték a tumort, nem is volt kicsi, szemgolyónyi volt, már amennyit láttam belőle az orvos fogójában, mielőtt majdnem elájultam. és amikor az össze-nem-varrt műtéti seb begyulladt, és ráhúzódott a szivemre, nemhogy nem akadályoztam meg a közeledő horrort, hanem kifejezetten negligáltam azt, !que será, será!, mondtam, mintha sóvárognám a halált, ami talán nem is hazugság, viszont lényegtelen.

mindegy, fölébredtem a műtéti altatásból, és tudtam, hogy már megint megúsztam, megint megúsztam, hogy dögölnék meg érte, nem vagyok én senki, hogy ennyiszer ragadjon a halál sártavából az Isten a hajamnál fogva ki engem, inverz münchausen bárót. kálmán bácsi, fordultam a szomszéd ágy felé a kórházban, mondja, milyen érzés mégis, hogy hetvenöt évesen levágták a bal lábát, aztán kétszer hozták vissza a klinikai halálból altatás alatt? fáj, kálmán bácsi? és kálmán bácsi picit elrévedezett, aztán annyit mondott; csak ha nevetek.

és akkor fölrobbant az én eredetileg nevető-jóindulatú, de aztán megharagvó tumorom, és fölrobbantotta a gyermekkor óta bejáratott halhatatlanság-érzetet, időben oda-vissza ugrálva, mert meghalt az én drága nagymamám, a nagynéném, apám józansága, meghalt szakácsy és meghalt kaszás, és őket is nagyon szerettem, és vonnegutot is, mind rövid időn belül, mert jó, oké, meghal mindenki, vagy ahogy keynes fogalmazott; hosszútávon mind meghalunk. de..

semmi problémám nem is volna ezzel, ha engem nem kerülne folyton el a rohadék. tudod te, mit beszélsz velmos?!, hallom a fölháborodott hangokat, legyen nekem annyi, adassék annyi, hogy ha azt mondom; tudom, akkor ez elég is.

ma péntek tizenharmadika van egyébiránt. eddig jó nap, de még csak kilenc óra. szép misztikus számok. keresem a fejem fölött a hajszálon függő zongorát, halló, zuhanás közben bach szviteket szeretnék hallani ám..!

műtéti hegem -végtelenül meglepő módon- V-alakú, szép bordó, és már csak ritkán fáj. sajnos.

pótlás#2 túl dúl itt pán

2007-04-18T19:18:00.000+02:00

okés, hogy tavasz van, és pán bemasírozott a budai utcákra is, szeretem, amikor megtelik a levegő elektromossággal, és peng a frissességtől, szinte szikrázik, olyan eleven és mozgékony minden,

azért az valahogy mégiscsak jobban megérint, ahogyan itt, a napfényes lakásban megáll az idő, tökéletes bambaságban pihen, csak a legyek játsszák azt, hogy kisbolygók a nap-csillár körül keringvén, és ebben az abszolút időtlen mozdulatlanságban hirtelen egyszerre hullik le végtelenül lassan vagy hat tulipán-szirom, ami a lakás különböző pontjain vázákban álló sok virágon kókadozik a nem múló idő súlya alatt. és még a házi predator sem zúz. Isten ópiumot kavart a tavaszi szellőkbe, úgy tűnik.

a tévében valami ósdi western megy, én pedig életem legélvezetesebbjeit alszom ezekben a teendőimtől orvul elrabolt órákban.

hullanak a tulipszirmok, pán masírozik (várok is valamire és valakire, de késik), hangulatom a romantikát azonban csak hangulatosan beteg körképekről ismeri. majd talán beirkálok egyet-egyet. most azonban véget ért a western, a westernhősnek távolról sem beillő emilio estevez belelovagolt a lemenő napba (miért, Istenem, miért mindig így érnek véget?), és beleugrom egy csöbörből egy vödörbe. ilyen vidám az élet. még a vér is gyorsabban folyik a vénáimban, mint ez az egész.

utólag pótlok most

2007-04-18T19:16:00.000+02:00

az a határozott érzésem támadt ma, képi emlékekkel alátámasztva, hogy kiskoromban erősen szerettem megpróbálni falra, valamint plafonra mászni. emiatt valószínűleg nagyokat estem -fejre is. ez sok mindent megmagyarázna.

és sokszor néztem a földön hanyatt fekve a plafont, úgy, mintha az volna a föld, s nyughelyem a plafon. jó volt, főleg a csillárok; fura szobrok egy üres szoba közepén.

reggel a metróban megmutattam a mozgólépcső felé menet a bérletemet egy ellenőr hölgynek, aki vette a fáradságot, és kikérte a diákigazolványomat is megmutatni, jóllehet, jelentékeny tömeget tartott föl ezzel a hátam mögött torlódva. hova szállt az a nagy sóhaj?, kérdezte, amikor elővettem öltönyöm belső zsebéből. úgy nézek ki, mint aki ezzel csal?, kérdeztem. ó nem, dehogy, mondta. akkor kezit csókolom, mondtam. akkor a seggem csókold meg, mondta mögöttem valaki.

remélem nem nekem. vajon miért az árnyékunkra figyelünk föl először, ha kisüt az első tiszta tavaszi nap? szú csé? szaru csé! danda ké lé maru csé! azaz: hogy vagyol? köszönöm! a fejedet betöröm! ez egy mondóka, gudzsarátiul van. csak azért írtam le, mert anno a kórházban egy szőrös nővérke a liftben betegének a szuperbonyolult, latin nevű gyógyszerét simán kimondta, de a ragozással már akadtak problémái, imigyen: dezoxiribomononukleitidcitofagotidot nem kapol!

Krisztusom.

while we meditate the whole universe is watchin

2007-02-23T13:11:00.000+01:00

szédülök, menjünk ki pár percre sétálni, szólalt meg vilmos atya, és már húzta is kabátját hamuszürke arccal. rendben, mondta tony caviar, közben képzeletbeli lemezjátszóin összekeverte egymással a sound of the police című izét edith piaf nem bánok semmitsem-jével, la haine!, rikkantotta vidáman. az atya már a bár előtt állva várta, a jó öreg ludwig van pedig az igazak álmát aludta az asztal alatt. tony tekintete végigsöpört a báron, micsoda fura hely ez, gondolta, mintha megállt volna az idő, olyan, azzal kiment barátja után.

séta közben beszélj valamiről, tereld el a figyelmem iszonyú fájdalmaimról, légy oly szíves, kérte az atya. rendben, mondta tony, akkor elmondom, mi jut eszembe rólad időnként. van egy krúdy-regény, már a címe is remek: boldogult úrfikoromban.. na és abban van egy szerzetes, bizonyos ferenc atya, haha, ferenc, a szerzetes, jó, mi?, nevetett tony. klassz, de nehogy a vállamra csapj, mert összeesem, mormogta vilmos atya. és mennyiben hasonlít rám ez a ferences?

nem ferences, csak ferenc, felelte tony, és abban, hogy nagyon művelt, de tényleg, egy zseni, nincs latin költő, akit ne tudna kisujjból idézni, a történelemben is nagyon otthon van, és a memóriáját pedig az egész kolostor csodálja.. öö.. nos, ebben annyira nem hasonlít rád. viszont alkoholista.

ebben sem hasonlítunk akkor, morogta újfent az atya. tony nevetett, várj, várj, és egy bizonyos vilma kisasszonynak a férfiideálja ő.. majdnem. vilma! atyám! tony remekül mulatott. vilmos atya nem. a föld alatt húzódó tellurikus áramok egy fontos csatornája fölött haladván el azonban kissé jobban lett ekkor, fájdalmai enyhültek, arca kezdte visszanyerni egészséges pírját, és gondolatai medrét sem szűkítette be a kín, mint a szívbe vezető ereket szokta mondjuk a koleszterin(?).

kedvenc kispál-számod?, szegezte neki váratlanul a kérdést tony. gyónás, felelte habozás nélkül az atya. s neked?, kérdezett vissza. a rétek halványak, mondta tony. ugyanakkor nem különösebben vagyok oda a kispálért, gyónom meg. vilmos atya intett, hogy ő sem. mehetünk már vissza piálni, vagy sétáljunk még?, kérdezte tony. már jobban vagyok. vamos., így az atya, majd fölkiáltott: vilmos atya yellin at ya! nevettek. dondé estarios, vagy mi, mondta tony, stayin alive is no jive!, és visszamentek a bárba.

ezalatt az Úr odafönn, fényből ácsolt trónusán azon morfondírozott, hogy milyen jó lenne végighallgatni valamifajta sajátos credo-t ettől a sajátos társaságtól, melynek egyetlen tagja hisz Őbenne, legalábbis tudatosan fölvállalva. hmm.., hümmögte, aztán lekopogott az ördögnek, gyere föl, volna itt egy érdekes fogadási propozícióm számodra. megint.

halló mindenség!

2007-02-22T19:05:00.000+01:00

tekintsük meg akkor az állóképet, ha már megállt az idő egy pillanatra.. azaz megállt az idő, de majd újraindul mindjárt.. nem, ez sem értelmezhető, alors, megállt az idő, pont.

az Isten, pont miként kurt vonnegut gondolja a tralfamadoriakról, egyszerre látja a teremtés minden pillanatát, nem pedig lineárisan telik számára az idő, mint nekünk, embereknek tűnik. ha volna bátorságom megszólni Isten teremtményeit, azt mondanám, hogy ócska kreatúrák vagyunk, de nincs bátorságom hozzá, és amúgy se volna igazam.

tehát az Úr eme álló pillanatban épp szundikál odafönt, fényből ácsolt trónusán, s az ilyen, ritka alkalmakat rendre kihasználják az emberi elme határain túl tanyázó platformok egy kis mini-világvégére, próba-kataklizmára; ilyenkor az Úr csukott szemének sarkában világvégi szélvihar kerekedik, rég halott, kifürkészhetetlen teremtmények dögbűzét sodorja magával, az ég alja vörös, mint a bordói, és az idegborzolóan néma hurrikán szemében ott áll dicsőségesen a sátán, győzedelmesen húzva magát ki, és ilyenkor mosolyog, mint a kisfiúk a tükör előtt, képzeletbeli kolosszeumuk közepén az általuk legyőzött gladiátorok és oroszlánok számolatlan tetemei körében triumfáló szoborként állva. de amiképpen a kisfiúk szülei is hazajönnek a munkából egyszer, és akkor vége a murinak, aképpen az ördög is tudja, hogy az Úr föl fog majd ébredni, és akkor iszkiri vissza a föld alá, amíg Ő el nem alszik újra, és akkor lehet megint apokalipszisest játszani. a játékra az ördög minden alkalmat kihasznál, tudvalevő; sosem alszik. talán azért is szeret annyira játszani, mert sejti, hogy amikor már nem játék lesz, nem is fog győzni.

nos, akkor most csorogjunk le mi is a békésen szundikáló Úr trónusából áradó fény mentén egész a garibaldi utcai bárig, ahol tony caviar, vilmos atya és a jó öreg ludwig van szintén aktívan pihennek.

a jó öreg ludwig van például olyan hevesen kontemplál, hogy órák óta meg se szólal, csak időről időre int egyet a pincérnek, hogy egy újabb kancsó bordóit rakjon elé az asztalra. vilmos atya, mint tudjuk, épp túl van az életveszélyen, és komoly fájdalmai vannak, valamint antibiotikumokon tartja igen legyengült szervezetét, ergo nem iszik. szeszt. tony a szokásos. calvadost iszik, és különféle dolgokon töpreng, amelyeket hamarosan -amint a kristályosra fagyott idő fölenged- megoszt vilmos atyával is, aki birkatürelemmel válaszolgat neki néha igen hülye kérdéseire.

és akkor most megárad az idő, az átmeneti öröklétnek, legyen bármennyire is értelmetlen ez a mondat, átmenetileg vége, az Úr fényes trónusán kinyitja örökkévaló szemét, mely álmot sosem látott, mert -univerzumunk személyében- teremtett magának egy kiváló lidércnyomást már, s az épp elegendő. hogy csukott szemein át hova tekint, ne is firtassuk. nem volna az jó nekünk. a lego-világvége összeomlik, a szélvihar visszaszippan önmagába, a rémes bűz eloszlik a semmi ózonjában, a kifürkészhetetlen döglények pedig föltámadnak és visszasunnyognak a létezés határain túl húzódó barlangjárataikba. az ördög, ha nem említettem volna, kopasz, de ilyenkor mindig őszül egy sóhajnyit. aztán fut a föld alá.

TUTATISZRA! -ordított föl hirtelen a jó öreg ludwig van. tony és az atya egy ideig vártak, hátha legalább egy aprócska utalást tesz a jó öreg, hogy ez most mi volt, de az rögvest visszasüllyedt a hallgatásba és a bordóiba. bor-deaux. szóval öregnek érzem magam, mondta tony. vilmos atya finoman elröhögte magát. ami azt illeti, az Úr is. te..?, kérdezte vilmos atya. ami azt illeti, az Úr is. igen, felelte dacosan tony, kifejezetten. hamarosan huszonhat éves leszek, ami azt jelenti atyám, hogy immár közelebb leszek a harminchoz, mint a húszhoz, és mit tettem le az asztalra, hm?!, kérdezte a végén már kissé emelt hangon, és lecsapta a calvadost. vilmos atya megint elnevette magát. na jó.., röhögött tony is. szerintem, barátom, felelte az atya, sokkal szívderítőbb, ha így fogalmazol: közelebb vagy a harminchoz, mint a húshoz.

non videbis annos petris, dünnyögte a jó öreg ludwig van ekkor. mit mond?, kérdezte tony. nem látod meg péter éveit, válaszolta vilmos atya. ez egy liturgikus mondat volt a pápák fölszentelésekor, és arra utal, hogy szent péter, akit jelképesen nevezhetünk az első pápának, huszonöt évig regnált ilyen tekintetben, és azért mondták hagyományosan ezt az épp fölszentelt pápáknak, hogy lojalitásból nem uralkodhatnak tovább ők sem szent péter trónusán, ex cathedra petri, mint huszonöt év. azt hiszem, kilencedik pius pápa volt az utolsó, akinek fölszentelésénél ez a mondat elhangzott, aztán jól pápa is maradt vagy huszonhét évig. ez a tizenkilencedik században történt, ha jól emlékszem. tony megint elnevette magát, akkor te tényleg öreg lehetsz, atyám.. máris jobban érzem magam. vilmos atya is elnevette magát. na de, folytatta tony, mi is volt ez a közelebb a harminchoz, mint a húshoz..?

well, kezdte az atya, s közben szeme sarkából a jó öreg ludwig vant figyelte, aki a well-szóra fölkapta álmos fejét, úgy értettem, hogy amint az idő telik, úgy jön a bölcsesség is. a szellem, az elme hatalma, a bölcsesség illékony, megfoghatatlan valami, szemben az alsóbbrendű hússal, bár talán.. talán ez kissé gnosztikus gondolatkör. elgondolkodott. na mindegy, akármiféle gondolatkör is ez, attól még helytálló. platón szerint minél távolabb van valami az időben vissza tőlünk, annál közelebb van Istenhez. és ebben igaza van. fölvonta busa szemöldökét az Úr odafönt, ebben téved; nincs idő.

gnosztikus egyenlő eretnek..?, kérdezte tréfálkozva tony. vilmos atya ördögi vigyor közben nyalogatva szája szélét felelte: ó yes, de a mókának vége szakadt, mert ekkor a jó öreg ludwig van terjedelmes tüdejének minden hörgőcskéjét igénybe véve iszonyú dörgedelemmel ordított föl: ITT KEREKEK ÉLJEN A HORDÓK, AKI BRIT, aztán akkorát csapott az asztalra, hogy kiömlött minden, HADD ISZOM MÉG EGY KORTY BORT, A JÓ MINDENIT!

aztán elájult. az atya és tony álla a földre hullt. hát erre aztán semmiféle magyarázatot nem voltak képesek találni. ami azt illeti, az Úr sem, odafönt, fényes trónusán. de csak azért, tutatiszra, mert nincs is!, kiabálta vidáman. az idő egy pillanatra ismét megáll, s az Úr reánk kacsint: vagy kreáljunk..?

sile amune

2007-02-20T09:59:00.000+01:00

és akkor ismét megtörtént, mesélte a bárban tony caviar a jó öreg ludwig vannak, hogy vilmos atya életveszély-közeli állapotban került kórházba, ahol rögtön meg is operálták szerencsétlent. ezt az életveszélyesdit évente egyszer, úgy január-február környékén rendszerint eljátssza. most valami tumor volt. a jó öreg halálra rémült. no nem kell ijedezni, folytatta tony, nem fog elpatkolni, sőt, már egész jól van, rengeteget röhögtem vicces kórházi kalandjain, amelyeket elmesélt, és amelyeket remélhetőleg hamarost előad neked is, itt a bárban. pincér!, kiáltotta, whiskyt! fertőtlenítésül..!

katare planeta da tritoplaneta

2007-02-15T13:48:00.000+01:00

tony caviar ezen az esős kora délutánon a battyhány téren bandukolt keresztül, amikor egyszercsak elfutott mellette egy ninja. tényleg. vilmos atyához fűződő sok éves barátsága során tony igencsak megtanult nem lepődni meg a szürrealitás váratlan beköszöntén, úgyhogy csak hümmögött egyet, hogy bózse moj, aztán fölszállt a buszra, ahol rutinosan nézelődött, hátha megint ül ott valami szép lány, akivel vizuálisan múlathatja idejét, mint rendesen, de ezúttal nem akadt senki. gondolatban visszatért tehát az imént látott ninjához.

milyen érdekes, gondolta, kiskoromban a ninjákat szerettem mérhetetlen ügyességükért, mostanában pedig inkább a szamurájokat végtelenül férfias erényközpontúságuk miatt. ekkor borzasztó undorító krákogást hallatott a vele szemben ülő, leginkább matematikusnak kinéző férfi. elképzelhető, hogy a kisgyermek közelebb áll az állati léthez, az ösztönösség tekintetében legalábbis, folytatta a gondolatmenetet, mert a ninják ügyessége a ragadozókéhoz mérhető, míg az erény már kizárólag emberi találmány, borzasztó elégedetlen krákogást hallatott ekkor az Úr odafönt, fényből ácsolt trónusán, főleg, ha azt vesszük, mosolyodott el tony, hogy az erény legvégső, kristálytiszta kvintesszenciája a szamurájoknál abban az egy, tökéletes kardvágásban összpontosul, amire gyakorlatilag egy életen át készülnek. ezen az Úr is elmosolyodott, na így már jobb, vélekedett.

tony összehúzta lódenjét, és fölkészült a leszállásra, de amikor kinyílt az ajtó, a megállóban tömörülő nyugdíjasok egymást segítve tolongtak föl a buszra, meg sem várva, hogy a buszon lévők leszálljanak. bózse moj, kiáltott fölháborodva tony, maguk aztán végtelenül udvariasak, éppen csak a leszállókat felejtik el leszállni engedni!, aztán tovasietett, mert borzasztóakat krákogtak a nyugdíjasok.

elképesztő, gondolta, az idős emberek meg a gyermeki léthez állnak nagyon közel, mintha körbe érne az élet, mert ami azon túl van, azt nem tudjuk mi, de akár a születés, akár a halál felől közelítjük meg, mindenképp valami nagyon gyermeki létformát von magával. aztán a garibaldi utcai kis bár felé közelítvén lassan lenyugodott. vilmos atya is, Főnökére hivatkozva mindig ilyenekkel példálózik nekem, hogy általános, mindent átható szeretet, meg a.. öö.. a megbocsátás hatalma, és más effélék. de akkor most bűnös vagyok, mert fölháborodtam?

miért, fészkelődött az Úr szeretetből ácsolt trónusán odafönt, én talán azt mondtam a szeretetparancsban, hogy egyszersmind legyetek balekok is..? szigorúan szeráfjaira tekintett, akik tágra nyílt szárnyakkal előzékenyen bólogattak, hogy nem, dehogyis. hát nem is, hümmögte az Úr.

úgy tűnik, csillagunk leáldozóban van, s ahogy az atya szokta mondani, társadalmunk korcsosul, tépelődött tony. az emberiség számára nincs már remény, szögezte le, majd rátette kezét a vendéglő kilincsére, s megállt egy pillanatra. báár... bizonytalanodott el. de nem, döntött végül, megérkeztem a bárba, így tehát a gondolat végére is pont kerül. benyitott.

tony! már bárba-vártunk!, kiabálta neki oda harsányan vilmos atya az asztaluktól, a jó öreg ludwig van pedig öblöset nevetett, csak úgy, mint az Úr odafönn. bózse moj, gondolta tony, az öregek hű de józanok..! az Úr pedig rákacsintott szeráfjaira, az én gyermekeim..!, mondta.

így.

2007-02-05T18:03:00.000+01:00

ezen a jeles estén tehát vilmos atya és tony caviar a deák téri gödör clubba helyezték átmeneti székhelyüket, ahol -jó pár unicummal megtámogatva- erős kimnowakra való táncolást helyeztek maguknak kilátásba. mondjuk így. tony és az atya mélyen egyetértenek abban, hogy az egyetlen valamirevaló rock'n'roll banda itthon a kimnowak. ez egyszerűen megkerülhetetlen tény. wirklich.

társaságukat a bárpult gondjaira bízván (mondjuk így) a mosdó felé vették az irányt, és pont akkor, amikor benyitottak volna, maga novák peti vágta ki az ajtót előttük. tony és az atya jót derültek rajta, és köszöntek is neki, mondván; ohó, itt van maga a legnagyobb főnök személyesen, hát üdv mr. frugó (mondjuk így), amire novák a következő szellemes felelettel élt; uraim, csak pisáltam, amit az atya és tony már-már elhittek, de aztán észrevették az orra alatt éktelenkedő -cirka háromnegyed grammnyi- kokainfoltot. hehe, okés, választolták.

aztán elkezdődött a koncert, amit vilmos atya öregesen a tömeg széléről hallgatott végig, tony pedig barátnőjével táncolt az első sorban, rögvest a színpad előtt. amíg meg nem jelent a volt barátnője.

a koncert után a bárpultnál, harmadszor összefutván tony így szólt neki; jó, nyilván most jön az a rész, hogy pofán öntesz a boroddal, és ez rendben van, de akkor legyünk rajta túl. a lány nézett egy meglepőt, aztán pedig jó, mondta, és leöntötte tonyt fehérborral. utána beszélgettek még. tony mélyen föl volt háborodva, mert nem tartotta igazságosnak az egész akciót a priori, ugyanakkor feszengett is, mert igen nehezen halászta ki gúvadt szemeit volt barátnőjének brutálisan vonzó dekoltázsából. híjj, de gáz vagyok, gondolta.

és akkor vilmos atya klerikális intervenciót (mondjuk így) alkalmazván megfogta tony grabancát, és kipenderítette a helyről. kurvára ne csináljunk melodrámát. ezt mondta.

maradj csöndben, mint az aranyhal az üveggömbben............ amiben élsz!

az Istennel sakkozás kockázata

2007-01-27T17:58:00.000+01:00

tehát ott tartottunk, hogy az újszülött tél beűzte a jó ludwig vant, és harvestert a bárba tonyhoz és az atyához. miután előbbiek elhelyezkedtek az utóbbiak asztalánál, összeszedték magukat (előbbi pastissal, utóbbi roséval), beszélgetni kezdtek, és az atyának is jobb kedve lett (és több üres pohara). rövid időn belül valahogy arra terelődött a szó, hogy ki melyik korban élne. a jó öreg ludwig természetesen azonmód tért volna vissza a tizennyolcadik századba, mert -ahogy ő fogalmazott- 'ezek a bunkó pestiek jottányit sem értenek a stílushoz, és még a régi bécs pézsmaszagú dekadenciája is jobb ennél, ami itt most megy.'

harvester nem kevésbé lakonikusan közölte, hogy toszkán bortermelő lenne, és amikor tony rámutatott, hogy az nem kor, h. egy lesújtó pillantással díjazta csupán a megjegyzést. tony azt mondta, ő egy spanyol grand lenne, aztán h. még lesújtóbb pillantásának nyomvonalán eszmélt, és hamarjában hozzátette, hogy mármint a spanyol grandok idejében élnék, és akkor már persze mint grand, úgy értem.

ekkor mind vilmos atyára tekintettek -vetették vigyázó szemüket mintegy-, hogy aztán sűrű jóvan, jóvan -legyintgetéssel hárítsák el iszonyú meglepő monológját arról, hogy ő Jézus korában élne legszivesebben, és persze a megfelelő környéken is, naná.

olvastam egy tanulmányt, amit pszichiáterek és pszichológusok írtak, lefordítva az egész Bibliát, illetve annak szereplőit és mondandójukat pszichológiai szakkifejezésekkel, mondta harvester. az egész úgy jött ki végül, hogy rengeteg skizofrén, borderline, szuicid és egyéb szuperhallucinogén személy totális őrületének kaleidoszkopikus összejátéka lett belőle. érted-e atyám?

hogyne, mosolygott az atya, de ha el is tekintünk az én mélységes hitemtől, még az esetben is érdemes volna visszatérni a helyre és az időbe. gondolj bele testvérem, ha csak egy százaléknyi esélye is van annak, hogy mindaz, ami írva vagyon, igazság, mert persze azért nagyon is az, hiába tiltakozol -itt fölnevetett, látván cimborája eltorzult arcát- de képzeld csak el, micsoda idők lehettek azok! együtt járni a földön az Istennel! együtt menni vele! az Isten itt van a földön, köztünk jár! máshogy fújnak még a szelek is; hangsúlyosan. máshogy süt még a nap is; beszédesen. megszólalnak a kövek. elnémulnak a szadduceusok. leprások gyógyulnak meg, halottak támadnak föl, jó ég, halottak támadnak föl, elképzelitek..? vilmos atya whiskyje fényleni kezdett.. szinte. az Úr fényből ácsolt trónusán ekkor megsimogatta az alant beszélő vilmos atya és az őt hallgató barátai összes elhunyt szerettének arcát, bizony, és ez újra meg fog történni majdan, mondta.

a pár halból és kenyérből jóllakott tömeg torkán dörög a hallél, aztán a hit hiányától éhező tömeg ajkán pedig a 'feszítsd meg!', azután mélységes csönd és sötétség, csak nietzsche megállt órái tiktakolnak -itt mind elnevették magukat-, és végül a föltámadott Krisztus szelíden elmajszol egy halat a döbbenten reá meredő tanítványok körében, miután végignézték, ahogy a kétkedő Tamás belenyúl az Ő sebeibe. még a kilógó nyelvű, puffadt arcú Júdás is elmosolyodik a kötélen lógva, majd végül egy szeles délutánon Jézus óarany napsütés közepett emelkedik égbe az áthagyományozott krisztusi erkölccsel fölövezett derekú tanítványok tekintetétől kísérve. hát az ördögbe, még ha nem volna hitem, akkor is megkockáztatnám, hogy ott lehessek, cserélve az újszövetségi szereplők legnyomorultabbikával akár, csapta le üres poharát vilmos atya az asztalra, amely, ha véletlenül nem fából, hanem mondjuk üvegből van, akkor e pillanatban nyilván apró kristálydarabokra robbant volna.

hm, hm, hümmögte harvester. tony visszatért az atya szavai nyomán megkezdett utazásából, és derűsen konstatálta, hogy egy szippantás nélkül égett végig ujjai között cigije, úgyhogy elnyomni se kellett, csak úgy bedobta a hamutálba, circumcisio, rikkantotta vidáman, a lélek körülmetélkedése! nagy verbál-rodolfó vagy te, atyus! csuhás kópé! de veled is tartanék, az biztos, meggyőztél!

a jó ludwig van beletúrt széllelbélelt loboncába, amely ettől csak még borzasabb lett, és halkan azt kérdezte: ömm.. voltak akkoriban karmesterek..? vilmos atya nevetett, nem, nem igazán, felelte. hát akkor, ráncolta elszántan szemöldökét a jó ludwig van, marad bécs, punktum!

itt a lét a tél

2007-01-27T12:04:00.000+01:00

jó ég, neked meg mi bajod?, kérdezte kissé meglepve tony. hmpf, morogta az atya, miközben ledobta kabátját, és lehuppant a bárfotelbe. ezt a napot, a jó életbe.. igen, whisky lesz.. köszönöm., mondta. tony hátradőlt, mesélj, így szólt, majd erotikus csókváltásba kezdett a cigarettájával.

hát először is kora reggel a hungáriánál belém kötött a buszon egy tökrészeg nagydarab állat., kezdte vilmos atya. érted, belém. normális? tony nevett, és hogyan kötött beléd?

nos, zörgette meg a jeget a pohárban, aztán hosszasan bámulta a mézszínt, a hungáriánál végre sikerült leülnöm fáradt csontjaimmal egy ülésre. kisvártatva hatalmas ütést éreztem a hátamon, meg nagy csattanást hallottam. majdnem a platóig ugrottam ijedtemben. hátrafordultam, és ott ült mögöttem ez az állat, aki ököllel vágott bele ülésem háttámlájába, miközben intelligensen rám meredve párologtatta savas boreszenciáját beteg mosolyra húzódó ajkain át, melyeket bizonyára gyakran hagynak el a 'légyszíves', a 'kérem', az 'elnézést', és a 'szívesen' földönkívüli retorikai elemek. egy ideig egymás szemébe bámultunk, láttam, hogy részeg, villámlottam neki, hogy ne szórakozzon, aztán visszafordultam menetirányba.

ennyi?, kérdezte tony caviar, majd fejét csóválva ezt mondta; hát ezt bajosan nevezném balhénak.. de az atya félbeszakította: és akkor ismét hátbavágott. átsuhant a gondolataimon, hogy összecserélem a száját az orrával, könyéktámogatás révén, de.. ekkor tony szakította félbe őt: de hülyén nézett volna ki fehér ingeden vizsgáztatás közben a vér. apropó, kinek a vére lett volna rajtad, a tied, vagy az övé?

hát nem egyértelmű, mondta vilmos atya némileg elgondolkozván, elég nagydarab volt, meg tudod milyenek a részegek. ööö.. felelte tony, nem tudom. honnan tudnám? na jó, végül mi történt?

hát végül az történt, hogy fölálltam, bámultam a pacákot, és biccentettem neki, hogy 'mi bajod van öreg', miközben persze erősen nőtt a tömegvonzás cipőm orra, meg az ő orra között. végül az evangéliumi egyház által hirdetett pax nevében inkább leültem egy másik ülésbe, ahonnan nem túl barátságosan viszonoztam beteg nézését, és igyekeztem összegyűjteni minden föllelhető chi-t a környezetből, hogy amikor majd a végállomáson leszállunk, akkor a készülődő összecsapást mindketten különösebb sérülések nélkül ússzuk meg. ugyanakkor azon a környéken nincs túl sok chi, szóval inkább harcművészeti plánumokat készítettem. egész használható plánumokat, hozzá kell tennem.

tony izgalomba jött, hű, ez nagyon izgalmas, azokról mesélj nekem, gondolom te is a majomstílus alapján, és a.. de az atya ismét félbeszakította, ez mindegy most. a pacák előbb leszállt. hm, letámolygott, inkább. eztán beértem az egyetemre, és azt kellett látnom, hogy éppen elvisz a mentő, vagy mi, egy hajléktalant, aki az éjjel ott a közelben megfagyott. ez természetesen az én szívemet is lefagyasztotta, mert arra gondoltam, hogy pont az evangéliumi egyház bölcsője mellől visznek el egy szerencsétlent, és hol van ilyenkor az egyház..? persze tudom, hogy sokat tesz értük egyébként, meg hogy ez eseben ugyan mit tehettek volna, amikor ott se voltak éjszaka, kezdett kissé belezavarodni, de hát ez egy kép, egy vázlat, skicc, mondanivalóval telített jóslat, allegória, ha érted. nagyon rosszul éreztem magam, hogy a nap itt egy halállal kezdődik, mondtam egy rövid imát szerencsétlenért és egyszerűen képtelen voltam komolyan venni a kis egyetemista vizsgázókat, helyes gyerekek, akiknek pillanatnyilag legkomolyabb problémájuk, hogy ötöst, vagy négyest kapnak-e, ne adj Isten kettest. és közben pedig még ott van a levegőben a nagy kasza lendületének sodró utánszele. megborzongott.

ekkor az Úr fényből ácsolt trónusán félbeszakította derűs csevejét az elhunyttal, mindketten lenéztek egy pillanatra, aztán derűsen legyintettek, hogy ugyan, és folytatták tárgyalásukat.

nem is születtek túl jó jegyek ezen a napon, elmondanám. délután végeztem ott, és akkor pedig mentem annak a rokonomnak a temetésére. ja, el is felejtettem, van egy vak kislány az egyetemen, akivel találkoztam dél körül az egyik folyosón, szemlátomást nagyon keresett valamit, meg is kérdeztem, hogy segíthetek-e, mire közölte, hogy a kabátját keresi. én barom állat pedig szórakozottan azt kérdeztem tőle, hogy milyen színű.

tony följajdult. hallgattak kicsinyég, aztán vilmos atya folytatta. szóval a temetés. nagyon szép volt, és szomorú, tudod, e kettő nekem.. tony folytatta helyette, tudom, a szomorú szépség, a szépség valódi szubsztanciája, tudom, tudom.

na igen, és ahogy ott ültem, és néztem a papot, aki egyébként nagyon jól vezette a szertartást le, egyszercsak észrevettem valakit. a szent tér fölötti timpanonon üldögélt. fénylett, és minket nézett. hallgattak. jó sokáig. ilyesmikről nincs nagyon mit beszélni, valóban.

inkluzív forma, sóhajtotta tony nagy sokára. tessék?, kérdezte vilmos atya. keretes szerkezet, tudod, te mondtad nekem egyszer., felelte tony. ja igen. halállal kezdődött és azzal is végződött, tűnődött az atya. bár most itt piálok veled, és nem akarlak megbántani, de elég keserű, hogy ennek az egyébként magától értetődő dolognak kell a napom fénypontjának lennie.

nem a fénylő alak a timpanonon, már elnézést..?, mondta tony. vilmos atya kutatta barátja szemében a gúny csillogását, de nem találta. ekkor berontott a bárba harvester, a jó öreg ludwig van társaságában. nyomasztó csontkamráiból kiszabadult végre az eddig ott megrekedt tél, és minden fény visszacsorgott az Úr trónusába. a hóesés még megpróbált harvester és a jó ludwig van után nyúlni karmos kezeivel a bárba, de a pincér kicsukta őt, hadd vágtasson végre végig méltatlanul elhanyagolt királyságán, elvetve jeges magvait a homály ölén ásító kertek méhébe.

atyám, tréfálkozott harvester lesöpörvén a havat kabátjáról, a te Főnököd szerintem mentolos cigit szív, és most hamuzott egy jó nagyot!

buta lia

2007-01-18T18:22:00.000+01:00

képzeljétek, ma kimostam az edzőpólóimat, kézzel! fekete lett a mosóvíz tőlük. kézzel..!, újságolta tony, miután egy szuszra lenyomott két és fél whiskyt, és elropogtatta a jeget, aminek egy másodperce sem volt kihűlni az italban. vilmos atya a tenyerébe temette arcát. harvesternek már a boros butéliáért nyúló mozdulata is tárgyilagos volt, nemhogy szavai: ki vagy rúgva.

Isten hozott a klubban, mormogta az egyik szeráf. az Úr fényből ácsolt trónusán betegre röhögte magát. az ördög is.

fokozódik

2007-01-15T14:02:00.000+01:00

ilyen vodkát még nem ittam, mondta vilmos atya. én most sem iszom!, kiáltotta harvester, majd kiitta a bort a fröccsből, erre egyedül ő képes az országban. luksusowa, valami lengyel cucc, válaszolt kisvártatva tony caviar, ajándékba kaptam.

citrommal ez is van olyan jó, mint a bols, mondta az atya.
valóban, felelte tony, majd belecsapott a lecsóba; ti láttátok azt a filmet, hogy 'fűrész'?

harvester kissé lejjebb csúszott székén az asztal alá, szerintem az inkább egy jelenség, és én előszeretettel művelem két etetés között a kanapén, immár ötödik hónapja, mondta. az atya nevetett, majd bólogatott, hogy nem, nem látta.

na, az arról szól, hogy van egy őrült fazon, aki elkap mindenféle embereket, és úgy akarja rádöbbenteni őket életük hiábavalóságára, hogy büntető feladatokat ad nekik, amelyek nyilván mások kárára mennek, de ha elvégzik, akkor életben maradnak, és onnantól jobban értékelik nyomorúságos létüket. például ki kell nyírni valakit, vagy legalábbis megcsonkítani., mesélte tony.

jó film lehet, húzta föl némi iróniával szemöldökét vilmos atya. harvester abszolút a fröccsre koncentrált, nem érdekelte a fűrész. joggal.

szóval azt akartam kérdezni, hogy ti mit tennétek, ha elkapna egy ilyen őrült? menni vagy meghalni? tony érdeklődve tekintett ivócimboráira. h nem ereszkedett az olcsó kocsmai moralizálás szintjére, az atya viszont tudta, hogy tonyt őszintén érdekli kérdésére a válasz, így tehát azt felelte: tudod, mi a morális fityisz? elmagyarázom. szép nyugodtam hagynám, hogy kinyírjon az illető, de már a várakozás legelején közölném fennhangon -nyilván figyel-, hogy engem ugyan semmiféle módszerrel nem vesz rá arra, hogy másokat megkínozzak, pláne megöljek, mert én tisztelem az emberi életet, és ha ez nem elég másoknak arra, hogy ők is értékeljék a sajátjukat, akkor úgyis tökéletesen mindegy. aztán várnám dicstelen halálom, melyben elpukkan az isteni szikra, és minden dicsőség nélkül elpárolog a nagy semmibe anélkül, hogy bárki emlékezne rá, leszámítva persze a dilinyóst, aki tudná, hogy volt egy csuhás fazon, akit nem sikerült idióta módon csőbe húznia.

az ekkor Úr fényes trónusán félálomban kitépett egy szálat dús szakállából, ami fényleni kezdett, mint egy szikra, és valahol e pillanatban -csak szeráfok számára látható ragyogással- megszületett tony caviar negyvenhatodfokú, távoli unokatestvére, akit sosem fog megismerni.

dehát.. ráncolta döbbenten szemöldökét tony, ..akkor te.. te meghalsz, atya!
erre h is fölkapta fejét. némán egymásra néztek vilmos atyával, majd tonyra meredtek, aki rögtön értette, és lemondóan legyintve magától mondta a két reá vetett tekintet sugalmát, tudom, tudom.. úgyis megdöglünk mind.

és ezt még ropi is tudja, barátom, mondta harvester, pedig ő nemigen néz szar filmeket.
az Úr fölébredt ekkor. sosem is aludt.

rock the casbah

2007-01-09T11:01:00.000+01:00

tony tűnődve nézegette, ahogyan a pohár oldalán kortyok szerint rétegződve jelölte ki az ivás évgyűrűit a sörhab. érdekes egyveleget alkotott szájában a földimogyoró és a sör íze. valahol a dob utca mélyén ittam egy sört karácsonyi bevásárlás gyanánt egy haverommal még decemberben, amikor a szomszéd asztalnál ülő furcsa páros elkezdett átfigyelni hozzánk, hallgatták miről beszélgetünk, mondta, ugyanis ez a haverom éppen azt forgatja a fejében, hogy megtér az ortodox zsidó szünagogé kebelére, betartván minden előírást, ami ezzel jár.

mennyire gondolja komolyan?, kérdezte vilmos atya, mert azért ez nem tréfadolog, az ilyesmit komolyan kell venni. gondolom olyan korodbeli fiatal lehet, igaz? tony intett a pincérnek, fölmutatván strampedlijét, nem, még fiatalabb is, mint én, felelte. node, nem ez a lényeg, folytatta, hanem hogy a szomszéd asztalnál egy fiatal, és egy idősebb férfi ült, és szemlátomást az idősebbet érdekelte nagyon a mi kis diskurzusunk. egyébként én is pont ezt mondtam a haveromnak, hogy nem tréfadolog. na és akkor végül odaszólt nekünk a szomszéd, és örömét fejezte ki a cimborám terve fölött. aztán valahogy beszélgetés kerekedett belőle, ami akkor terelődött drasztikus mederbe, amikor a vallásosságot tárgyalván megemlítettelek téged, mint számomra epigon figurát. tony elhallgatott, amíg a pincér kipakolta az asztalra a vodkákat, és a citromszeleteket.

és mi történt ekkor?, kérdezte az atya, majd figyelmes lett tony arcára, ami olyan volt, mintha valóban citromba harapott volna, pedig csak belefacsarta a vodkákba azt.

hát ekkor az történt, folytatta összeráncolt homlokkal tony, hogy az öreg teljesen kikelt magából, és majdhogy ordibálni nem kezdett, ilyeneket, hogy 'az összes papot föl kéne lógatni a lámpavasakra' meg hasonlókat. nem tudtuk kiszedni belőle eszement dühének okát, pedig elhiheted atyám, találkoztunk már mind jogos, mind ósdi, buta antiklerikalizmussal.

elhiheted; én is, nevetett föl vilmos atya.

node ezt a pacákot nem lehetett lecsillapítani, sőt, egy idő után olyanokat harsogott csapkodva az asztalt, hogy 'éljen a kommunizmus'. koccintásra emelte vodkáját, csinn, mondták a pohárkák, ezúttal valódi citromba facsarodott mindkettejük arca, majd forradalmian elvörösödtek, aztán jóleső sóhajjal csapták az asztalra a strampedliket. hát, éljenek a homályos történelmi ismeretek, és a szuperelfogult prékoncepciók, kacsintott az atya. tony nem lett jobb kedvű, hát nem tudom, nem tudom.., mormolta. és ti hogyan reagáltatok?, kérdezte vilmos atya.

a cimborám ironikus mosollyal, de én elsápadtam, aztán mindketten szó nélkül fölálltunk, otthagytuk söreinket, kezet nyújtottunk a fazonnak, mondván, hogy dühre nem fogunk dühvel reagálni, így hát shalom aléhem, mondtuk, és leléptünk.

értem, mondta vilmos atya, és homlokára újabb évgyűrűt rajzolt az újabb vodka, és a sajnálkozás.

értem, mondta az Úr fényes trónusán, majd odafordult egyik szeráfjához, nekem is volt egy angyalom, aki forradalmian elvörösödött, majd a haverjaival kommunába vonult valahova le innen, mondta. lehet, hogy ő is vodkázott..?, mélázott el. hát lehet, de akkor nem citromot tett bele, hanem chiliszószt, felelte naivan az angyal.

még jó, dörmögött az ördög alant, otthonos barlangjában, hogy nézne már ki egy citromsárga sátán, aztán tovább dúsította a dúsítanivalót iránban. csinn, mondták az urángömbök.

dE us (tovább is van, mondjam még?)

2006-12-28T02:44:00.000+01:00

kevesen tudják, de tony caviar valódi neve antonius caviar, és a helyzet az, hogy kleopátra inkarnálódott ismét, és tejben-vajban fürdeti tonyt, amikor csak tony képes nem pirulni el mindettől, hanem állja. hehe, mondja ilyenkor kleopátra.

pálma, nézett merően tony szemébe vilmos atya.
ööö.. mondta végtelenül értelmes tekintettel tony.
kértél, hogy emlékeztesselek valami nagyon fontos dologra, és ezt a szót adtad kulcs gyanánt, ha nem emlékeznél mégsem, felelte az atya.
ööö... mondta tony, melyiket is..?
pálma, ismételte vilmos atya, és próbált baromi szuggesztíven nézni barátja szemébe, de már látta a formálódó ő-betűt tony száján, így hát barátságosan megveregette annak vállait, majd mielőtt visszafordult a jó öreg ludwig van-hoz, annyit mondott; amláp.
öööööö...-mondta tony immárom egyedül, mint Isten ujja.

nekem végtelen sok ujjam van, mondta az Úr fényes trónusán, majd hozzá tette: szerintem a 'hozzátette' egy szó. egy szeráf odalépett hozzá, s meghajolván azt susogta neki; ezúttal tévedsz nagy jó uram. miért, mosolygott rá az Úr huncutul, vajon nem tudok-e olyan nehéz sziklát teremteni, amelyet aztán képtelen vagyok fölemelni?

ööö.. bizonytalanodott el a szeráf. de tudok olyat teremteni, folytatta az Úr ködből, párából és szerelemből ácsolt trónusán ülve, csak aztán fölemelem.

ööö.. válaszolta a szeráf. ez van, kedvesem, veregette meg a vállát Isten, majd vissza fordult a jó öreg giwdul-hoz (mások szerint norbi), s annyit mondott: pál ma inkát ivott.
hű, nálatok azt szabad..?, kérdezte amaz, csak mert nálunk nem, közölte kisvártatva. ja, akkor ezt figyeld, felelte az Úr, és olyan pálinkát teremtett, amitől még Ő sem marad józan, és jól bejózanodott. kihaltak a maják ekkor. meg mindenki, sí.

mindez napra pontosan akkor történt (pár év eltéréssel), amikor egy bizonyos g.g. monogrammal rendelkező tudós zseni azt mondta -szerinte az Isten színe előtt- egy bíbor horda haragjától alázatosan megmenekülvén, az ajtónálló füle hallatára, hogy ...és mégis mozog a föld.

ekkor az Isten viccből egy pillanatra összekeverte a szélességi- és a hosszúsági fokokat a bolygón. de az 'összekeverte' az két szó, mormogta egy szeráf hegedűje álltámaszába bosszúsan.
tévedett.

(kleopátra kígyóját fogorvosi kezelésen látták utoljára, de holmi almákkal akart fizetni, úgyhogy kivágták dulván.)

2006-12-24T18:43:00.000+01:00

mindenkinek boldog ünnepet kíván a vilmos atya (tony is)

yuppieter

2006-11-14T16:03:00.000+01:00

délután egy külvárosi templom kertjében voltam, képzeljétek, mondta tony caviar, és cigarettája parázsló végét a markába rejtette, hogy összegyűljön a füst, majd hirtelen kieregette azt. onnan vettem észre, hogy ég pár bokor, hogy nagy füstöt láttam. tisztára mózesnek éreztem magam, és meg is próbáltam társalogni az égő csipkebokorral, de egy mukkot sem szólt, kacsintott vilmos atyára, ilyenek ezek. de roppant humoros vagy, morgolódott erre az atya. na mindegy, folytatta nevetgélve tony, végülis eloltottam valahogy Istent.

na elég, mondta az atya, tony pedig kiitta, majd lecsapta a poharát az asztalra, úgy van, amúgyis mennem kell, csak még annyit, atyám, hogy a múltkori ötleted, hogy kúraképp menjek kungfuzni a barátodhoz, ahhoz a mesterhez, olyannyira bejött, hogy még egy kicsi idő eltelik, és olyan erősek lesznek a lábaim, hogy ha futni kezdek, gyorsabban forog a föld is. na viszlát, uraim, itt a whiskym ára.

a jó öreg ludwig van érdeklődve nézett tony után, helyes gyerek.. a padawanod?, kérdezte vilmos atyát. rosszabb, felelte amaz, hiperszekularizált alteregóm. alattvalód..?, hökkent meg a jó öreg, akkor ezért küldted el kungfuzni, vagy minek?

ha pápa lennék, az összes bíborosomat is elküldeném kungfuzni, az az igazság, mondta vilmos atya. az Úr odafönn, egy bizonyos -több, mint kétezer éves- ács által könnyekből kimunkált trónusán bólintott egyet, nagyon helyes, gondolta.
alant az ördög röhögve hadonászni kezdett karjaival, híííjáh!, kiáltotta gúnyosan.
köd ereszkedett a városra, vilmos atya szakálla finoman havazni kezdett.

at daylight.. im truly black

2006-11-09T21:14:00.000+01:00

hogy az a jó.. s a továbbiak nem tűrnek nyomda- vagy bármilyen virtuális festéket,- gondolta tony caviar, s dühének minden cseppje egy csúsztató volt a linóleumon. milyen érdekes, mint valami latin szó.. linóleum.., gondolta, de ez mindegy most. elképesztő, hogy bevállaltam ezt, azzal világokon felüli citromba csavarta arcát a szentélyből dőlő füstőlő-füst. a francba a buddhizmussal, vicsorogta, majd magasról téve a szabályokra, beletörölte homlokát pólójába. akkor már vagy egy órája állt vízszintes lovaglóállásban, ami azt jelenti, hogy combja vízszintes volt, vádlija függőleges. ez egy olyan állás, amiből harminc másodperc elég az idő relatív mivoltának abszolút megtapasztalásához. még egy óra volt előtte ebből. ground zero, mi, vazz?, gondolta, ezt próbálnám megosztani bárkivel is! és ezt egy keresztény atya tanácsolta! mi lesz belőle, ha pápa lesz..?

és akkor itt van ez a szentély is, okés, buddhista, az szép dolog. ehhez a békéhez képest mugabe elnök zimbabwéja a pokol, bármit is dumál az a pszeudo-francúz daimónion. hehe, vigyorgott egy nagyot az ördög ekkor a francia intézet haladó fokozatú nyelvi kurzusának egyik -felhajtható asztalú- padjából kockás öltönyben- mugabe, öreg haverom..

és ki a hibás mindezért? az a vén marha. az atya épp keresztet vetett templomában, a ferenceseknél a margit körúton.

aztán eszébe jutott az a délután, amikor vilmos atya gondolkodóba ejtette őt, ez megesik néha, azzal, hogy tony valamire azt mondván: ki van zárva, az atya azt felelte: aki azt mondja valamire: ki van zárva, az épp be van zárva valahova. mondjuk önmagába.

ciki, zihálta tony.

monasterio del sal

2006-11-09T19:06:00.000+01:00

vilmos atyát homályosan emlékeztette valamire az a révület, amibe tony caviar esett, de azt már nem tudta ósdi emlékeiből kisilabizálni, hogy mitől van ez, és hogy mi is a gyógymód. a cure, gondolta. tony!

tony szemének csarnokvize esőzött és kéken párállott a hártyán belül, az ég vörös volt és repedezett, a pillanatokon belül lezúduló villámok feszültsége pengett, ő pedig egy hatalmas vulkán kiégett kanyonjának karimáján üldögélt a tökéletes tehetetlenség törökülésében motyogva. itt ülök, itt ülök a magány és a külső sötétség tűzhányójának szélén, füstje fullaszt.. és nem kérdezhetem, hogy legurulok, vagy beleesem-e; tudom, hogy itt ragadok. foreva.

vilmos atya fölpofozta katatón barátját, még sosem látta ilyennek, tony, a jó életbe már, mi az ördög van veled..?!, ordította süket füleibe. vele vagyok, vele vagyok!, kiabálta tektonikus repedések alól az ördög. én sem!, súgta zengve tellurikus áramoktól kisülő trónján az Úristen. a magány kertje bódító virágoktól tarkállik, de nem úgy, mint az odüsszeia lótuszevő idiótáinak gyümölcse.. itt nem akar maradni az ember, csak éppen mozdulni, azt nem tud.. motyogta tony. TESSÉK?, üvöltötte vilmos atya. semmi, felelte magában tony. az ördög elröhögte magát, pontosan, mondta. tudsz franciául, te szemét?, kérdezte tőle tony, mire az ördög kissé dühbe gurult, rátenyerelt tony fejére, megpörgette őt a földgolyó tengelye mentén, túlvilági lila fényekbe burkolta, és azt sisteregte neki: látod, ez van, testvérem, ez. itt van a pokol, és senki nem tudja rajtad kívül. bármi jót tesztek is, csak rontotok rajta, és semmiféle kiút nincs belőle, testvérem. ground zero, testvérem. ez a vég, ami el sem kezdődött, testvérem. soha senkinek nem fogod tudni elmondani testvérem, és ha megpróbálod is, csak hatványozott kínjait kapod a mostaninak, kis kasszandra, kis testvérem. és idegcsikorgatót röhögött. ne röhögj rajtam te kibaszott francúz szemét, motyogta tony, és kinyitotta vöröslő, üveges szemeit.

atyám.. nyögte kétségbeesetten. tudom, törölte le verejtéket barátja homlokáról szomorú mosollyal vilmos atya, nem mondhatod el senkinek. tony szemei tágra nyíltak, aztán ismét elájult, ezúttal pihentető, állatszerűen öntudatlan álomba. vilmos atya lenézett a padló rései között, és még csak franciául sem tudsz, te szemét állat, sziszegte.

az ördög vissza sziszegett, kérsz almát?
fidelio, nyögte álmában tony. ja.. de miben.. nyögte éberen vilmos atya.

rég is égek

2006-09-21T15:32:00.000+02:00

a garibaldi utcában van egy földszinti üzlethelység, ami gyakorlatilag elátkozott, s ezen a gyönyörűséges őszi kora délutánon vilmos atya pontosan ebbe lépett be, s azt mondta az ott dolgozó pacáknak, hogy ez a helység gyakorlatilag elátkozott.

tony caviar kikanyarodott a nő elé, hogy szemügyre vegye szemből is, aztán természetesen előre engedte a busz ajtajában. okos lány, gondolta, amikor az egy olyan ülést választott, amivel szemben pont volt még egy szabad ülőhely, azzal tony leült, ölébe vetette zakóját, s ráérősen belemosolygott a szemébe. közelebb van a lányhoz, mint a nőhöz, gondolta. gyönyörű.

vilmos atya egy percre sem zökkent ki a bolti eladó döbbenettől tágra nyílt szemei miatt, ezen a helyen még egyetlen vállalkozás sem tartott tovább egy-két hónapnál, leszámítva a nagyon régi időket fiam, amikor maga még nem is élt, közölte. az eladó kínosan feszengett, hm.. öö.. valóban..?, nyögte. igen, folytatta az atya, nem véve ügyet az ekkor belépő újabb alakra, s ez különösen is nyilvánvaló a maguk esetében, nézze csak: mélybordó, hivalkodó színek, három különleges butélia bor a kirakatban, de semmi más, legfeljebb egy-két ezüst gyertyatartó. ez hivatott jelölni a patinát? elég olcsó. aztán errefelé élnek jómódú emberek, valóban, de nem annyira jómódúak, hogy úgy érezzék, ez az üzlet a környékükre való. tulajdonképpen olyan ez a kis szalon itt, mint egy lakótelepen egy perzsaszőnyeg-árus. klassz, csak mit keres ott?

a lány is, és tony is minduntalan elkapták tekintetüket a másikéból; ezt játszották. vicces, gondolta tony, aki különben teljesen le volt nyűgözve a lányból áradó derűtől, ami azért nem nélkülözte az ironikus hunyorgást sem. tony végtelenül eredetinek találta. elkapta a rezdülést, és még mielőtt a lány megmoccanhatott volna, megnyomta a leszállásjelző gombot. aztán újra rámosolygott a lányra, és várt. amikor leszálltak, a lány olyan svunggal indult el, hogy tonynak igencsak szednie kellett -egyébkent jó hosszú- lábait. hogy tud valaki ilyen gyorsan száguldani úgy, hogy az még nem futás?, morfondírozott, s közben a fantasztikusan ringó csípőt fixírozta, de erre nem volt sok ideje, mert egyszercsak a lány nagyot toppantva megállt, megpördült, csípőre vágta széphajlatú karjait, félrevetette fejét, csak úgy lobogott a lobonc, s várakozóan tonyra meredt.

rögtön kettő sültbolond egyszerre, Istenem, gondolta a boltos, majd azt kérdezte: maguk ismerik egymást? az Úr odafönt, hatalmas trónusán ragyogva fölnevetett, természetesen, mondta, s érdeklődve figyelte tovább az eseményeket. természetesen, mondta szinte egyszerre vilmos atya és a jó öreg ludwig van. sejthettem volna, folytatta imént elkezdett, intenzív monológját az utóbbi, hogy vén korodra nincs már más szórakozásod, mint atavisztikus anekdotákkal traktálni a helyieket, meg idétlen jóslatokkal persze..! vilmos atya jót derült öreg barátján, aki még mindig össze-vissza hadonászott karjaival beszéd közben. na te mondod, vén lókötő, nevetett, azt hiszed nem tudom, ki volt a karmestere a szabadság téri hacacáré alatt a viharos időjárásnak? ludwig van, a jó öreg egy pillanatra zavarba jött, hmm.. gondolta, ez ennyire nyilvánvaló?, de aztán hamar visszazökkent, utolsó lehelletemig tagadom! éretlen ugratás ez, tizedrangú koholmány, zengedezte. szerintem is, pödörgette vidáman szakállát az Úr napsütésből ácsolt trónusán.

na mi lesz, ez a maximum, amit ki tudsz hozni magadból, fiúka?, rezegtette meg a lécet ál-dühösen a lány. még mindig ott álltak egymással szemben. tony kifújta a füstöt. igyunk valamit, mondta, és minden teketória nélkül elindult a következő háztömb aljában helyet foglaló kávézó felé. no jó, gondolta a lány, s követte. tony gin-tonicot és pastist rendelt, miután leültek. a lány hüvelykujjával finoman követte a pohár szájának ívét, mindjárt megőrülök, annyira szép keze van, gondolta közben tony. szóval ezt nézed ki belőlem? egy gin-tonicot?, kérdezte a lány. topsonan, felelte tony. nem rossz, gondolta a lány, majd azt mondta: topsonan..? ez monty python. nem rossz, gondolta tony. iszonyúan zavar az öltözéked, közölte tárgyilagosan a lány tonyval, aki visszakérdezett: az zavar, hogy te sportosan öltöztél, én meg öltönybe, vagy csak szimplán az öltözködésem? mindhárom, válaszolt a lány. tony azonnal levette a cipőjét és a zokniját, majd föltűrte lábszárán a szövetnadrágot, és karján az ingujjat. aztán majdnem félig kigombolta az inget magát is. így jobb? kérdezte. hajszálnyival, felelte a lány. még nem mutatkoztunk be egymásnak, mondta tony. és egy ideig még nem is fogunk, emelte koccintásra poharát a lány.

hát én azt hittem, hogy te már rég eltörted karmesteri pálcádat, tanítványi köröd befejezte rekviemedet helyetted, te pedig zajok helyett madarakkal és egyéb azonosítatlan repülő izékkel foglalkozol, mondjuk szekerekkel, illéském, veregette meg a jó öreg ludwig van vállát az atya. hmpf, ez volt a reakciója a jó öregnek, én meg azt hittem, hogy te már halálra verted hátadat a szerzetesi derékkötéllel, com padre. és befejezetlen rekvieme annak a ficsúrnak volt, mozartnak, nem nekem, mondta. a ferenceseknek van kötél a derekukon, nem nekem, válaszolta vilmos atya, de ők se ütik magukat vele. ekkor szólt közbe a már tökéletesen zilált idegrendszerű eladó; kérem, uraim.. nem folytatnák ezt a lebilincselő diskurzust valahol máshol..? bármikor bejöhet egy potenciális vevő, és akkor.. a két öregúr delejes erővel meredt szerencsétlen flótásra pár munch-sikolynyi másodpercig, aztán dörgedelmes hahotában törtek ki, hogy könnyük is eleredt bele.

..s mindez konfuciusz templomában történt, az ég templomától nem messze, pekingben, az an-tszing-men kapu tőszomszédságában, fejezte be a történetet tony caviar. ez alatt te éppen balatonon figyelted a teljes napfogyatkozást, ha szabad találgatnom. de az idő föltétlenül stimmel. a lány kiitta a a pohár alján összegyűlt, ginnel kissé teltebb egy centilitert, kisöpörte haját bal szeme elől, és azt mondta: az idő felhős volt, ha akarod tudni, és egy budai játszótér padján ülve pizzát ettem a bátyámmal, aztán a pizzásdobozon levő kör alakú zsírlenyomat közepébe nyomtam a cigim, szemrehányásként a fogyatkozó napnak, ami ugyanolyan kevéssé látszott a szürke felhők mögött, mint a már megevett pizza a dobozon. tony ekkor észbe kapott, és rögvest megkínálta cigarettájából. nem dohányzom, kacsintott a lány. szerelmes vagyok, gondolta tony.

kart karba öltve sétált a jó öreg ludwig van és vilmos atya lefele a garibaldi utca káprázatos színekben játszó, lenyugvó nap festette házai között, évadok, paloták!, rikkantotta vidáman a jó öreg, tiszta szív van-e hát?, tartott vele az atya. tudod barátom, most, hogy ilyen sok év után ismét összetalálkozunk, úgy hiszem, nem is kéne most már elválnunk, mondta. hát az a sok novemberi eső, nevetett ludwig van, és világvégi szélvihar, amit kavarok, ha megint fölbosszantasz ósdi kocsmai klerikalizmusoddal, hm? az atya is nevetett, na te varjak hegedűse, percek bolhája, engem ugyan meg nem ijesztesz, az én szószékemről te nem prédikálsz, itt csak én olvasom föl az öregkor parainesisét, felelte. epistolae obscurorum virorum, mondta a jó öreg ludwig van, sötét emberek levelei! neked nem hanyatt kínálják simogatásra hasukat a szép halott állatok! s miközben derűsen ugratva egymást eltűntek a garibaldi utca gyönyörű, fiatal lány karjának puha hajlatát idéző ívében, a dőlt sugarú őszi nap csillogott a két ősz lobonc hajszálai között.

az Úr térdét csapkodva kacagott a két messzibe tűnő öregemberen, s még sokáig derült volna, de aztán az egyik szeráf udvariasan figyelmeztette, hogy ha még egyszer a térdére csap, megindul az iszlám támadás a vatikán ellen. milyen vatikán..? kérdezte meglepetten a szeráfot. az a halász-horgász egyesület, Uram, tudod, felelte a szeráf. ó.., ráncolta vén homlokát az Úr, az még mindig létezik..?

részeg majom

2006-09-14T16:19:00.000+02:00

vedd föl azt a nagy követ, ott azt, a patakban, utasította ifjú vilmost a mester, és a patak partján megvárta, amíg vilmos magához ölelte a sziklát, és kitántorgott vele a mederből. nagyon nehéz kő volt, és a nadrágja is vizes lett, a cipőjével együtt. mire odaértek a dombhoz, ahova anno a fenyőrönköt kellett fölcipelnie, már száraz volt, és ennek az augusztusi hőség volt az oka, inkább, mintsem a távolság.

vidd föl a tetejére törpejárásban százszor, és jelentkezz, amikor megvagy, mondta a mester. vilmoska szó nélkül leguggolt, és nekiindult, de körülbelül másfél méter után kövestül gurult le a domb oldalán. a mester ekkor belátta, hogy fizikailag lehetetlen feladatot adott, így hát a törpejárást futásra szelidítette.

az ifjú vilmos rutinosan levette pólóját, és a fejére csavarta, hogy a verejték ne csorogjon a szemébe, és lássa hova lép. tulajdonképpen végtelenül egyszerű általános összeesküvést sejteni minden velünk történő dolog mögé, töprengett, miközben combizmai sikoltoztak, karjai pedig gőzölögtek a megerőltetéstől futás közben. sőt, nyilván ilyen lehet az őrület is, hogy mindent, de tényleg mindent jelnek vesz az ember, mindenről azt gondolja, hogy neki szól, vagy valami neki szóló üzenet van belekódolva abba, ahogyan lendül a cipőfűző egy hirtelen mozdulatnál, ahogy nyikorog a metróajtó, vagy ahogy a szívdobbanásának ritmusára mártogatja a teddyt a festékbe az alpinista a szemközti ház harmadik, és negyedik emelete között lógva a kötélen. csak az a különbség az őrült, és a normális ember között, hogy a normális ember legyint egyet a jelekre, és legföljebb érdekes egybeeséseknek véli őket, míg az őrült azokhoz igazítja életét, gondolatait, és cselekedeteit. ekkor véletlenül rosszul lépett, és elejtette a nagy követ, ami ugyan nem esett rá a lábára, azonban elgurult, és nagyon messze, a domb másik oldalán ért le az erdő sűrű aljnövényzetébe valahova.

ifjú vilmos nem akarta a feladatára kapott időt azzal húzni, hogy lazításként sétál egyet az erdőben, hogy megkeresse az elgurult követ, mert elkötelezett és sziklaszilárd kitartás volt mellkasa mögött, inkább úgy döntött, hogy a legjobb lesz újat keresni, így hát elfutott a patakhoz, és egy szemmértékre hasonló kaliberű követ ölelt magához, aztán vissza.. hát, talán nem futott, mert combizmai akkor már sikoltozni se tudtak a fáradtságtól, de mondjuk erőltetett menetben visszasietett a dombhoz, és folytatta a feladatot. ekkor már úgy hetven körül járhatott, mármint a föl- és lefutásokkal.

vajon az én Istenem mihez igazítja a gondolatait..? vagy lehet, hogy mindezen koincidenciák, amit az értő szemlélő észrevesz a világban, azok az apró disszonanciák, mikor mi, lehet, hogy pont azok Isten gondolatai? az Úr hatalmas trónusán derűsen simogatta szakállát, hát azért ennél valamivel árnyaltabb a gondolkodásom, tony.. vagyis vilmoskám, gondolta, s abban a pillanatban leomlott az első torony new yorkban.

ifjú vilmos leoldozta fejéről a pólóját, kicsavart belőle vagy hat liter verejtéket, aztán letámolygott a dombról, s egyenest a mesterhez ment a kővel, kész, befejeztem, mondta neki. a mester kritikus tekintettel mérte végig ifjú vilmost, és a kezében tartott követ. ez nem ugyanaz a kő. kicserélted egy könnyebbre?, kérdezte. vilmosnak se ereje, se kedve nem volt magyarázkodni. hamar rájött, hogy a mester valószínűleg pontosan tudja, hogy mi történt, és hogy ez legalább akkora kő, csak további kemény feladatokat óhajt osztani némi lelki megterheléssel megspékelve, hogy a lélek is edzett legyen, ne csak a test.

nos, akkor kapd föl a múltkoi fenyőrönköt, vegyél a patakból vizet a szádba, amit nem nyelhetsz le futás közben, és a feladat végeztével előttem kell kiköpnöd, hogy lássam, nem csaltál, mondta vilmosnak. és mi a feladat?, kérdezett vissza ő.

elfutsz vele a vízesésig, ott leteszed, onnan pedig egy ehhez hasonló követ hozz el, méghozzá olyan gyorsan futva, hogy ne legyen ideje megszáradni, míg ideérsz, felelte a mester. a vízesés röpke nyolc kilométerre volt onnan.

ott egyébként sok turista is mászkált meg vándor, mert igen szép hely volt, úgyhogy amikor vilmos az orrán zihálva megérkezett oda futva, az egyik ott kiránduló család kislánya elmélyülten vizsgálta az addigra igen sajátos állapotban lévő ifjú atyát, majd anyukájához fordulva azt kérdezte: mit csinál a bácsi azzal a fával, hova viszi?

megsétáltatom, basszus, gondolta vilmos atya. valamivel később ledobta a csontszáraz követ a mester elé, majd kiköpte szájából a vizet, ami akkorra már leginkább valamiféle nyálhabra emlékeztetett csupán. a mester nem vette zokon, hogy a kő száraz. némi elismerés vegyült szigorú tekintetébe, mikor vilmosra nézett, és azt mondta: jól van, mehetsz a rétre a többiekhez edzeni, az imént kezdték. az ifjú vilmos tudta, hogy egy röpke hét-nyolc órás edzésnek néz elébe a tűző napon, úgyhogy meghajolt a mesternek, aztán futott a többiekhez, akik már vidáman ugrálva gyakorolták a félrevezető-, a részeg-, a fa- és egyéb majom kungfu mozdulatokat.

egyébként te hogy nem haltál még bele abba az önpusztító életbe, amit folytatsz, atyám..?, kérdezte tony. vilmos atya kiköpte szájából a fűszálat, melyet addig tűnődve rágcsált a margit sziget füvén fekve, s azt mondta: Isten tudja.

hatalmas trónusán odafönt az Úr álmában csöngetett picit.

lázad, ás

2006-09-05T09:47:00.000+02:00

vilmos atya felkelése a kelő nappal együtt esett meg, bár nem teljesen önszántából.
hihetetlen, gondolta buci szemekkel, hogy az egész nyaram ilyen.. hajnali négykor, ha sikerül elaludnom, de nyolckor már talpon vagyok, azzal talpra kecmergett a még nedves erdei fűben. hol vagyok, mi a fene történik velem..? aztán körbe tekintett, fölfogta, hogy valami erdőben van, és ásni kezdett. az emlékeiben.

amikor még ifjú vilmoska volt, egy hasonló erdőben bandukolt oda -két jobban sikerült szaltó között- zen-mesteréhez egy újabb zen-koanért. mester, mondta, egész nap feszült és ideges vagyok, teljesen biztosan érzem, hogy otthon valami nem stimmel. azokkal, akiket otthon hagytam. az ifjú vilmos igazság szerint azt is pontosan tudta, hogy kivel lehet probléma, sőt, azt is, hogy mi, de ezt már nem óhajtotta megosztani mesterével, akinek mélyspirituális tanácsaiban egyébként -akkor még- tökéletesen megbízott. mit tegyek? -kérdezte tehát.

nos, felelte a mester odvas fatuskóján ülve, ott van az a fenyőrönk balra, látod? az a nagy, majd' két méteres. az ifjú vilmos bólintott, hogy látja, és már borzongva várta az újabb, elképesztően találó zen hasonlatot, mely majd bevilágít tudata pókhálós barlangjának sötét elágazásaiba, s utat mutat. no hát, azt kapd föl a válladra, és cipeld föl a hegyre, oda, ni, mutatott a mester egy súlyos dőlésszöggel rendelkező dombocskára.

az ifjú vilmos teljesen ledöbbent, de nem mert ellenkezni mesterével, zihálva fölkapta a rönköt, és elkezdte fölcipelni. közben lázadozott. hát ez meg miféle mester? hogy lehet így felelni az én súlyos magánéleti válaságomra..? félúton már alig élt a megterheléstől, csak mormogni tudott száraz szájjal, ilyeneket, hogy s e képben mi vigasz? mi a mámor cimborák..? -így lázadozott. közben lassan fölért, ledobta a rönköt, lehuppant rá, vett pár mélyebb lélegzetet, készülvén újabb dühös kirohanására, de a düh valahogyan elpárolgott.

csökönyösen ragaszkodott azonban a méreghez, próbálta előhívni a mesternek említett feszültséget, de az sem jött. megértett hirtelen mindent, az alatta elterülő erdő csöndje keringőre hívta apró személyi lázadását, és cselesen kipörgette a patakba, ami kedves csobogással higítva továbbította azt a nemlétbe. milyen zöld minden, révedezett az ifjú vilmos.

ekkor tért magához, a bár üres volt, a pultos békésen, mint valami zen mester, söprögette a padlót, tony caviar szintén az asztalnál ülve szendergett vele szemben, székében kissé hátradőlve, elnyílott szájjal, ahonnan békés csobogással csordogált nyála zakója gallérján a nemlétbe száradva föl. előttük abszint az asztalon, milyen zöld, gondolta vilmos atya, de nem nyúlt érte, mint máskor mindig. valamikor hajnali négy környékén dőltek az asztalra beszélgetés közben, most nyolc óra van, tisztázta a kérdést magában.

megértett hirtelen mindent. sok éve a mélyben húzódó feszültsége elpárolgott, telefonját előkapván üzenetet írt régi mesterének, aztán fölállt az asztaltól cigarettáját és italát habozás nélkül hagyva ott, viszlát, kedves barátom, pillantott tonyra, és kisétált a bárból vissza se nézve.

jó utat atyuskám, gondolta álmában tony caviar, de azért nem szenderült nemlétbe.
de nem ám, mosolygott az Úr odvas trónusán ülve. nem gyújtok fényt ott, ahol világosság lakozik, magyarázta kérdőn rátekintő szeráfjainak.

here comes the sun king

2006-09-01T16:31:00.000+02:00

vilmos atya és tony caviar ezúttal a hvg-izé kiosztón jártak.

az atya nem, de tony viszont jól berúgott, mert -és ezt hosszú lesz elmagyarázni- tömény szeszt csak jegyre lehetett kapni, ami tony megítélése szerint maga a kaland. magyarul a bűvészt kellett kicselezni, aki csak akkor adott bónt a töményre, ha kitalálta az ember, hogy melyik a piros a háromból, és sajnos nagyon profi volt.

you might not love me anymore, i was shivering inside

itt kell megjegyeznünk, hogy tony nem akármilyen figura. viszonylag hamar kitalálta, hogy a bűvész jobb kezes, és hogy nem a kártyákat kell figyelni, hanem a kezét. a trükköt is hamar megfejtette. rengeteg tömény italra szóló bónt szerzett, de a fiatalember, aki kevert a pultnál, akkora sutyerák volt, hogy tony -úriember módjára- inkább azzal múlatta az idejét, hogy szívből gratulált a díjazottaknak, jelesül a fekete macskának magának, és egy bizonyos ferinek, aki szemlátomást zokon vette, hogy tony tudja az igazi nevét. ez van, mondta tony. aztán irgalmatlanul berúgott, dacára annak, hogy ott volt a valódi hunter s thompson, aki addigra már rég tök részeg volt, whatever, az igaz barátság nem akad fönn ilyesmiken. szóval tony elvolt.

vilmos atya viszont csöndben borozott kedves barátnői körében, akiket rendre feleségül kért, s ezen jókat kacagtak az érintettek, dehát neked nem is szabad, nevették. látom érted, mondta az atya.

valójában egyetlen ilyen beszélgetés folyt le, és egy évre kalibráltatott. ez érthető?, ordította vilmos atya a nyúl utcában. nem, felelte az augusztusi ősz.

kiegyeztünk, mondta tony ekkor. az atya nagyon szeret, és nem kell alany; ő Krisztus embere.
látom érted, mondta az atya.

06 20

2006-08-27T14:25:00.000+02:00

igen, és azon a megmagyarázhatatlanul furcsa délutánon vilmos atya hosszas hallgatás után -tony caviar mély elképedésére- így szólt: leitattam egy hódot.

napokig ezen röhögtek.

a móresnapló huszadikán volt három éves, felelte tony. a micsoda..?, kérdezte az atya.

a lant

2006-08-07T21:26:00.000+02:00

tony ezúttal valami elképesztően berúgott, és ebbe vilmos atyát is magával sodorta, aki szegény tehetetlenül figyelte, amint legjobb barátja tulajdonképpen szisztematikusan leitatja a vérsárga földig. szürreális dialógusokban utaztak, miközben igyekeztek anélkül jutni haza a kocsmából, hogy beleesnének az árokba.

pangloss mester kínok kínja közepette áldoztatik fel a lét elviselhetetlen könnyűségének oltárán, mondta tony. allah, elohim, vishnu és gótama buddha formáztatik meg agyagszobrocskákból, és madame mindenható kertjében állnak kertitörpeként az idők végezetéig, vagy amíg a kis jehova meg nem unja az egészet, s rájuk nem uszítja a romlás dzsinnjeit a végtelenség óvodájából, felelte vilmos atya.

tony kancsalított egy nagyot, és úgy döntött, most bekeményít, és a padlóra küldi az atyát. hórusz szemébe szálka ment, és ebből kifolyólag süvöltve szállt alá, látott hozzá, és alant jószerivel az összes gyarló emberi lénynek gerendát vágott a szemébe, amiben az a legszörnyűbb, hogy még csak ellenvetés sem akadt, sem fönt, sem alant, és vaksin és boldogan láttak neki az emberek bábel tornyának felépítéséhez, és akkor, lóbálta meg karjait temporálatlanul, jött a legvégső szivatás: az Úr olyan lingvisztikai szélvihart kavart kisujjával a kommunikációs térben, hogy azóta sem értik egymást az emberek, mi több, mindenki nyelveket tanul, holott alkalmasint a saját anyja sem érti a hangos gyerek szavát. ezen a ponton megállt, és teátrálisan széttárta karjait: legyen kuss, méghozzá diabolikuss, és örök magasztalás, és fogaknak csikorgatása. legyen örök sötétség, a tan kerekének megállíthatatlan forgása, az egyenlítő mentén tengelytörés, forogjanak a kis örvények kifürkészhetetlen irányba a féltekéken, legyen a szamszára végtelen légypapír, legyen a hit egy olyan fényforrás, melyhez az emberiség -sok kis pillangó- folyton közelít, vaksin, hogy megfelelő közelségbe érve hozzá pillanatnyi életük magnéziumszemcseként lobbajon el, de legfőképpen szűnjék meg a szabad akarat, prométheusz vigye szépen vissza a kurva tüzét oda, ahonnan hozta, uralkodjon a kérlelhetetlen logika a nyomorúságos emberi elmén, eképpen megfosztva amúgy nyugdíjas állásától az összes kerubot és szeráfot. így legyen, és az alkotó lehetőleg ne tudjék pihenni a mű forgásának véghetetlen , idegtépő zakatolásától.

vilmos atya valóban le volt nyűgözve, ugyanakkor ő is összeszedte magát, vett egy mély levegőt, aztán így replikázott: az óvilág kőből és fából tákolt hangszórói harsogják szerteszét az önjelölt jövendőmondók ottromba marhaságait a világvégéről, vagy éppen az eljövendő paradicsomról, az új édenről, és lehetőleg az összes tökfej higgye el minden szavukat. úgy legyen.

tony beleesett az árokba. mialatt az atya valahogy kiráncigálta onnan, tony ezt harsogta: részegedj meg, lelkem, éld át a nem száz, de ezer év magányt, s a világvégi szélviharban kavarodj össze az isteni rend utolsó sóhajával, mérhetetlen ostobaságával, és kifürkészhetetlen okaival a létezésnek. részegedj meg annyira, hogy ki merjed mondani: a létezésnek nincsenek különösebb céljai, az öngyilkosság az elkövethető emberi tettek közül mind a legnemesb, s a természet szögmérőjének görbületéhez egyedül az örök kérdőjelet illeszd igazságként, egyetlen mondatod se végződjék ponttal. részegedj meg, lelkem, süllyedj a boldog szenilitásba, ne tégy kijelentéseket, csak bosszantó kérdéseket. rúgj be. szúrd körződ hegyét a lét szügyébe, húzd meg, és ami a körön kívül esik, gyújtsd fel. aztán nézz körbe. ami megmaradt, az mind a tiéd. sziriat oszlopai dőljenek össze.

vilmos atya a vállára kanyarította tony karját, és titáni erőfeszítéssel cipelte tovább jóbarátját. viszont nem kegyelmezett neki, mondván: helyezkedj lelkem szembe a világgal, a menetelő tömeggel, lődd ki magad az árból az űrbe, a zárból a zűrbe, keringj az égitestekkel, égisz, zenit, villanás a horizont sarkában, szupernova légy, apró zümmögő jelenlét a végtelen égi hatalmasságok jamboree-jében. hallgasd a szférák zenéjét, légy te is hangszer, olvasd a mindenség könyvtárát, olvadj a naprendszerek szimfóniájába, és elérhetetlen magasságokból légy közönyös az iránt, amit ott hagytál, azonban csöppet se lepődj meg, ha a szférák zenéje, és a felmérhetetlen távolságok harsogó zöreje tulajdonképpen a test csontvázának recsegése-ropogása, annak a testnek, amelyet ott hagytál, annak a tömegnek a talpa alatt, amellyel szembe helyezkedtél, s amelyet ott ugyancsak ott hagytál.

és ezzel valóban kicsinálta tonyt. azon az éjjelen már nem szólaltak meg többé, szépen bevánszorogtak a kertbe, és a nedves fűbe ledőlvén elaludtak úgy, ahogy voltak, illetve ez talán nem pontos, ugyanis vilmos atya szokásához híven imádkozott elalvás előtt, valahogy így: drága egyetlen Istenem, én tudom, hogy naponta milliárdok imáját kell meghallgatnod, és nyilván igen elfoglalt vagy, és sosem kérdezi meg senki tőled azt, amit most én akarok, tehát ezt: és te, Főnököm, te hogy vagy? jól? remélem jól.

ekkor az Isten elsimította vilmos atya arcán a fáradt részegség mély árkait, lezárta véreres, zavaros szemeit, és kettő nyugodtat fujjantott a tüdejébe, hogy az atya mélyen elaludjon. aztán elmosolyodott, és így szólt; köszönöm kérdésed, jól vagyok, csak sokat rosszakodtok ti ott, alant.

bien que

2006-07-25T15:51:00.000+02:00

te atyám, kezdett bele zavarosan gesztikulálva néma órák és számos borok óta fogalmazott, egyenetlen élű kérdésébe tony caviar (még mindig ugyanott ültek), volna itt egy kérdés.

Jézusom.. mormogta vilmos atya szénfekete arcából kiparázsló, mélyvörös szemeit meresztgetve tonyra, ami megintcsak az elmúlt néma, kánikuloid, és borral bőven átitatott időkre utalt. pontosan róla van szó, felelte tony. ezúttal nem a kegyelmes az attribútuma neki, úgy vélem, gondolta az atya, majd megpróbálta elterelni tony caviar figyelmét különféle cseles húzásokkal, olyanokkal például, hogy hangsúlyozni kezdte a hússütés alapvető szabályát, jelesül, a húshoz mindig kell valami mártás vagy öntet, mert nyáron nem lehet ezek nélkül húst enni, ugyanakkor húst enni muszáj, élni nem. de tony nem volt az a fajta, akit pár üveg bor után meg lehetne téveszteni. bor nélkül talán, de így.. és az sem igazán zavarta, hogy vilmos atya éppen szabadságon van, ezért is töltik idejüket a kempingben. tonyt soha semmi nem zavarta, ami azt illeti.

szóval azt szeretném kérdezni, hogy az miért van, hogy öö.. na újrakezdem, szóval van ugyebár az üdvtörténet, hogy Jézus megváltott minket a kereszten, önként szolgált véráldozatul az emberiség bűnei gyanánt az Isten előtt, meg minden, és akkor most meg vagyunk váltva, minden oké, tök rendben van a világ, és szabad akarat van, illetve most nem ezt akartam mondani, hanem hogy bűneink megváltattak és eltöröltettek, eddig tudsz követni?

az atya kétségbeesetten hajtotta fejét karjaira, s temette arcát tenyerébe. tony ezt igennek vette.

az én kérdésem pedig az, hogy akkor most.. öö.. mi van akkor, ha én igenis meg szeretnék bűnhődni a gonoszságaimért, ha vállalni akarom a felelősséget a tetteimért, mert felnőtt férfinek érzem magam, és úgy akarok erkölcsös életet élni -itt némileg elröhögte magát, de aztán gyorsan folytatta- hogy magam szabom meg a mértéket magamnak, amihez igazodni tudok, és amihez nem akarok, annak persze vállalom a következményeit, meg minden. soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy akarom-e, hogy Krisztus megváltson, és ez baromi igazságtalan!, hadonászott dühösen, miért kaptuk mi ezt az ölünkbe, atyám, miért jut nekem a nem kért kegyelem?

vilmos atya a zavaros monológ közben kevert két tökéletes roséfröccsöt, és ekkor odanyújtotta az egyiket tonynak, és azt mondta: mert megérdemled.

és ezzel le is zárták a témát.

ceterum censeo

2006-07-25T15:02:00.000+02:00

-az életünk egy fellini-film, tulajdonképpen.
-nekem is folyton az amarcord zenéje szól a fülemben. hozol még egy ásványvizet a fröccshöz?
-most te hozol, atyám. ugyanakkor ennyi szót, mint most éppen, már hónapok óta nem váltottunk.
-túl kalandos az életünk a krónikásoknak. és nálad mi a pálya a sötét oldalon?
-árnyékban is negyven fok. mi a pálya az egyházi legelőkön?
-báránykáim továbbra is vígan legelésznek, köszönöm kérdésed.
-furák ezek a keresztények.
-indeed. tölts még egy kis misebo.. akarom mondani fröccsöt, az Úr nevében.

vilmos atya és tony caviar a dunabogdányi kemping sörteraszán ültek. akkor már szó nélkül adott volna nekik állampolgárságot a togo-i konzulátus, párosban csúnyán megalázták a helyi népességet pingpongban, valamint derűs kacajra késztették a strand élvezőit homokfoci- és fejelgetés-tudományukkal.

-navigare necesse est. ha nem beszélünk, krónikásunk éhenhal.
-az egyház által rámruházott hatalmamnál fogva kijelentem: majd föltámad. nincs kétségem efelől. sose is volt.
-ámen, atyám. prosit.

zsolti a béka

2006-06-26T16:19:00.000+02:00

vilmos atya a magyar tengerhez vitte ifjú, halmozottan hátrányos helyzetű védenceit nyaralni, és tony caviar úgy vélte, hogy az atya nélküle nem boldogulna, ezért vele tartott. vilmos atya napot rég látott teste fehér hóként világított a parton, de nem sokáig, mert a nap nagyon erős volt, ezért szégyenlősen csavarta vizes kendőjét a fejére. így lett átmenetileg iszlám próféta vilmos atyából, szemben tonyval, aki nagyon is kajánul lötyögött föl s alá a lányok között a parton, mit sem törődve egyre inkább muhammad alira emlékeztető színezetével.

az utolsó nap nagy parti mulatság volt, és szinte minden ingyesen volt igénybe vehető, így hát a már elviselhetetlenül rosszalkodó gyerekeket fölrakták egy sétahajóra, azután bevágtak pár fröccsöt. ekkor vették észre, hogy az a hatalmas kék csúszda is ingyen van, amiről kilencvenkét km/h-val száguldottak le az emberek. hát ezt ki kell próbálnunk, mondta tony. ja.. most megtudják, ki itt a próféta, felelte az atya.

elég nagy sor állt, de megérte, mert tényleg nagyon lehetett üvöltve száguldani. amikor éppen sorban álltak, azzal ütötték el idejüket, hogy egyre furcsább mondatokat találtak ki, amit majd leszáguldás közben elordibálnak. az elején az atya azt ordibálta, hogy na ki itt a prófétaaa, tony pedig azt, hogy sturm und drunk!, ő ugyanis jóval több fröccsöt döntött be az atyánál. később már latin mondásokat üvöltöttek, például hogy vae victis, vagy hogy in claris non fit interpretatio, de ezzel mindig csak az in claris non -ig jutottak, mert iszonyú gyors volt a csobbanás. szerepelt még a dialektikus materializmus is, meg a te deum.

egy idő után kisebb tömeg gyűlt a kék csúszdához, mindenkit érdekelt a strandon, hogy mi ez a furcsa jelenség. tonyék pedig egyre szürrealistább dolgokat kiabáltak száguldás közben, fiktív neveket, például: polgár béla emlékére!, meg ilyeneket. kisebb sor alakult ki kezükben ötszázast szorongató kisfiúkból, akiket a mama odaküldött tonyékhoz, hogy kívánságműsorhoz hasonlatosan kérjék, ezúttal említsék meg szegény nagypapát, névvel, dátummal, emlékezetünkben megmarad, ilyesmi. valóban furcsa volt, de a műsornak vége szakadt, amikor száguldás közben azt üvöltötték: bangó margit, érted teszem!

ezután már nem tudtak fölvánszorogni a csúszdára. egymást támogatva sírtak a röhögéstől, és eltámolyogtak a standhoz inni egy fröccsöt. a rákvörös atya könnyeit törölgetve azonban egyszercsak látványosan elsápadt, úristen, nyögte, a gyerekek! odasiettek a mólóhoz, ahova éppen megérkezett a sétahajó a némileg ideges kapitánnyal, mert harmadszor mentek körbe a tavon, és a gyerekek már gőzölögtek, úgy megmarta őket a nap. hazavitték őket, és ők azonnal el is aludtak.

nem baj atyám, mondta tony hanyagul a bocsánatért bőszen imádkozó vilmos atyának, legalább lesz egy olyan éjszaka, amikor aludni is tudunk végre. és ebben igaza volt.

verőfényes napsütés ká-orzó

2006-05-25T17:41:00.000+02:00

ver minket a fény, hm?, vigyorgott tony caviar az atyára, aki tréfálkozva így kérdezett vissza: nap süt, és? a korzón sétáltak cseverészve, mindketten romeo é julietast pöfékeltek vidáman. az idő tényleg relatív, azt lehet mondani, mondta tony. ilyenkor például amikor egészen máshol kéne lennem, és bokros teendőim volnának, kifejezetten iszonyú súllyal nehezedik rám, és fejemben minden apró, máskor jelentéktelennek tűnő tevékenység elképesztően fölértékelődik, pillantott szivarjára. ekkor az atya jó szokásához híven megbotlott a semmiben, és a pár méterrel odébb álldogáló, alkalmi partnerre várakozó homoszexuális konzumfiúk egyik jól megtermett példánya hangosan, és tolakodóan fölröhögött, merően nézve őket. tony azonnal dührohamot kapott, ledermedt, harciasan nézett vissza, és azt mormogta; Istenbizony nekimegyek ennek a hím kának, de az atya tovább vonszolta őt karjánál fogva. ne izélj már, öregem, kit érdekel. a köznép körében közkeletű sztereotípia az, hogy a papok melegek, vagy kis ministránsfiúkat esznek reggelire, mondta. nyilván rólunk is azt gondolják, hogy egy meleg párocska vagyunk. tony fölháborodott: de hát ők a melegek! az atya rákacsintott tonyra, éppen ezért, nyilván magukból indulnak ki. nem fontos. tovább sétáltak.

szóval ott tartottam, folytatta tony, hogy fölértékelődnek a máskülönben hétköznapi dolgok ilyenkor. csomó elképzelés születik a fejemben, hogy majd milyen jó lesz ezt vagy azt csinálni, sőt, egészen extravagáns terveket szövögetek néha, amikből aztán persze nem lesz semmi, és amint vége a súlyozott időknek, a fölfokozott hétköznapi tevékenységek is visszasüllyednek megszokott helyükre a -és itt viccesen artikulált- préferenciarándszeremben. az atya nevetett. ez már csak így van, cimbora, mondta. én például a múltkor a da vinci kódot olvastam el együltő helyemben ahelyett, hogy a vatikáni figyelőt böngésztem volna végig, mint máskor szoktam.

á, a da vinci kód!, csettintett tony, nagyon gáz, nem? tele van baromságokkal és aztán jól megfertőzi az emberek elméjét a zavaros történelmi... az atya leintette tonyt, hagyd a fenébe tonykám, mondta. miért?, lepődött meg tony. azt hittem, hogy téged ez különösen izgat atyám, minthogy te.. az atya megint félbeszakította: nézd tony, kriminek jó. de attól még fikció, és nem is olyan kiemelkedő. hol van ez egy foucault ingához képest..? holnapra nem fog emlékezni rá senki, illetve nem emlékezne, ha az egyházak nem csapnának ekkora hírverést neki folytonos protestálásukkal. szerintem fölösleges. túl komolyan veszik- jusson eszedbe például az a zseniális sherlock holmes novella, amiben.. hú, hogy is hívták azt a nőt.. na mindegy, szóval amiben a cseh királyi házat fenyegette valami skandallum egy sajnáltos félrelépés, és egy erről készült fénykép miatt. szerinted anno a cseh királyi család kiadott mindenféle röpiratokat arthur conan doyle ellen? ugyan.. vicc az egész. a zavaros történelmi adalékokról meg csak annyit, hogy egy erősebb gimnáziumi érettségivel rendelkező embert már nem vezet meg az egész. rendben van?

rendben van, felelte tony caviar.

engem sokkal jobban érdekel az, mondta vilmos atya, hogy mit tudsz az index könyvajánló, vagy recenzió-írogató blogjáról. ugyanis az egyik szerzője egy bizonyos tony caviar. nem is említetted, hogy ilyesmivel is foglalkozol.

tony erősen elgondolkodott. most mit feleljek? miért ne mondhatnám azt, hogy igen, az én vagyok? nem tökéletesen mindegy? az is egy blog, ez is egy blog. én tony caviar vagyok, ha jól sejtem, fikció. az a tony caviar csak egy álnév, egy valódi ember fiktív neve, tudom is kinek az inkognitója. de ilyen értelemben fikciók vagyunk mindketten. pontosan így, ilyen érdekes fiktív összefonódások révén törik meg a virtualitás prizmáján a valóság fehér fénye, s lesz belőle sok nem valódi szín, és mégis: ez az a transzcendens pillanat, amikor a fikció kifeszíti saját határait, és betüremkedik a valóságba. és mi a különbség a virtualitás, és a transzcendencia között voltaképp? a spiritualitás mindenhol van, és sehol sincs. nyilván a virtualitással is így állhat a dolog. kissé megrázta a fejét, eh, túl sokat filozofálok.

incognito ergo sum, mondta ekkor váratlanul vilmos atya. tony meglepve kérdezte: ezt nem egy filozófus mondta? ha nem is pont így, de igen, felelte vilmos atya. igaza van, mondta tony.

ekkor elérkeztek a sétányon a korlátra öntött bronz kisherceg-szoborhoz, és a legnagyobb egyetértésben ültek két oldalról mellé, elpöckölve már végigégett szivarjukat, a szobor vállára könyökölve, és vigyorogva, ahogy a japán turisták lelkesen mutogatni kezdtek feléjük, majd megrohanták őket, és ezrével sütötték el rájuk digitális valóságuk vakuzó, küklopszi látószervét.
sosem ültem még olyan verőfényes napsütésben, vigyorogta vilmos atya, ahol nem csak a fény vert, de a villámok is csapkodtak. tony még nagyobbat vigyorgott. én sem, mondta.

ez az én vérem

2006-05-17T15:22:00.000+02:00

és akkor eleredt az eső.

vilmos atya megállt, fölnézett, tony vállára tette a kezét, és annyit mondott: májusi eső, aranyér. tony nem volt hülye gyerek, ő értette, mit közöl kódolva az atya, desifrírozta az üzenetet, és már tudta, hogy vissza kell fordulniuk állandó beszélgetéseik jól megszokott színhelye felé a bárba. de legalább sportoltunk kicsit, rikkantotta vidáman. igen, felelte vilmos atya, és most még majd jó nagyra is növünk.

így hát elindultak vissza, a bár felé, s közben nem törődvén az enyhe zuhataggal, kedélyesen csevegtek. te atya, fogott bele tony, tulajdonképpen annak mi a magyarázata, hogy Krisztus a kereszten valami olyasmit mond, hogy mindennek vége, vagy hogy is mondta..?, ráncolta homlokát elmorfondírozván. elvégeztetett, segített neki az atya. azaz!, csapott ráncos homlokára tony, na de mi az, hogy elvéreztetett, atyám, hát ez nem valami reménykeltő, nem?
no nem úgy van az, öregem, felelte vilmos atya. először is nem 'elvéreztetett', hanem 'elvégeztetett', bár nem rossz kapcsolás, be kell lássam. szóval amiről beszélünk, az a máté szerinti evangélium, ezt gondolom tudod. tony a tarkóját vakargatta, ööö.., mondta.

mindegy, folytatta az atya, az a lényeg, hogy máténál nagyon érdekes formát ölt az evangélium.. öö.. mondjuk műfaja, ha szabad ezt mondani. ezt a formát inkluzívnak, keretes szerkezetnek hívják, mert a kezdő motívuma az immánuel-szó, amit ézsaiás prófétától idéz, és ami annyit tesz: velünk az Isten, az utolsó, befejező motívum pedig szintén ez, amikor Jézus ezt mondja: 'és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig'. eképpen élesíti a fókuszt Istentől Jézusig a szerző. mint egy hosszú snitt valami tarr-filmben. tony elnevette magát, okés, értem. na de még mindig nem feleltél.

naná, mert közbedumálsz., mondta az atya, szóval kétféle narratív módszer van itt, az egyik finális, a másik pedig kauzális. előbbi ilyenekkel él, hogy 'és ezt azért cselekedte Jézus, hogy beteljesedjék az írás', utóbbi pedig ilyenekkel: 'ezzel beteljesedett az írás.' máté inkább finálisan mondja a dolgokat, ezzel is utalva arra, hogy Jézus ura a történelemnek, s nem determinálja őt mondjuk az Ótestamentum. no és most válaszolok a kérdésedre, ugyanis az evangélium-szó eredetileg katonai kifejezés volt a győzelemre, ami krisztológiailag Jézusra konvertálódott, az óegyházi hagyományokban ezt úgy mondják: victor quia victima, azaz barátom: győztes, mert áldozat. ez az értelme az 'elvégeztetett' szónak, jelesül, célhoz jutott az, aminek be kellett teljesednie, s a véres áldozatban megnyilvánult az Istenség végső, példamutató értelme. ekkor az atya kinyitotta a bár ajtaját tony előtt, ugyanis visszaértek közben; parancsolj, mondta.

tony bevonult a bárba, vigyorgott, teátrálisan vilmos atyának nyújtotta pénztárcáját, s ezt mondta: atyám, kezedbe teszem le italomat. az atya visszautasította, ne gúnyolódj,te állat, morogta vésztjóslón, és elindult a pult felé. tony leült az asztalukhoz, kényelmesen hátradőlt, rágyújtott, és kisvártatva vilmos atya is befutott, stílszerűen két pohár vörösborral, amit rögvest le is tett az asztalra, leült ő is, és ezt mondta: elvégeztetett. aztán koccintottak.

text úr

2006-05-16T11:20:00.000+02:00

ezúttal tony fizetett a bárban, és vilmos atya árgus szemekkel figyelte barátját; már régebben is észrevette, hogy mintha kissé zárkózottan intézné az ilyen félhivatalos ügyeket, például a pénztárcájába pakolva vissza a pénzt, föl sem nézve feleli a borravalót megköszönő pultossal, hogy ő is köszöni, meg hasonlók.

sétáltak a verőfényben. az atya tovább figyelte tonyt. vállai széles ívben mozognak járás közben, keze hetykén hátrasenderíti a zakó szárnyát, ahogy zsebre dugja, állát igen eltökélten fölszegi, kifejezetten kihívóan, elszántan bámul a világba, ahogy lépdel, valahova a messzire maga elé. szerintem tony, szólalt meg végül vilmos atya, téged félreértelmeznek az emberek. tony fölsóhajtott. tudta mi következik. ne kímélj, atyám, mondta.

jó, felelte az atya, és így folytatta: szerintem tízből kilencnek, akivel valami ügyed akad, mint például az előbbi pultos fickó, az a véleménye egyből, hogy te valami elképesztően beképzelt vagy, és rejtélyes forrásból táplálkozó fensőbbségtudat vezérli gesztusaid nagy részét. pedig ez valójában nem igaz, ismerlek. a valódi ok az, hogy egyszerűen zárkózott vagy, cimbora, és azt mindig nagyon könnyű félreérteni, főleg, ha egy egyébként önbizalomteli embertől látni. kissé meg kéne nyílnod, és legalább egy pillantással közölni az emberekkel, hogy egyáltalán nem nézed le őket.

tudod atyus, hogy én nagyon hálás vagyok mindig a te életvezetési tanácsaidért, sóhajtott újra föl tony caviar, bár sosem kértem, kacsintott az atyára. ezúttal azonban szerintem tévedsz. valóban lenézem az emberek nagy részét, és abszolút semmi kedvem interakciózni velük, hogy aztán a pillanatra megnyílt csatornán át hálából azonnal elkezdjék velem megosztani a világról alkotott szánalmas nézeteiket.

ekkor haladt el mellettük egy babakocsit toló nő, és vilmos atya megfigyelte, hogy tony szinte észrevétlen mozdulattal messzire eltartja a babától a másik oldalra cigarettáját. na persze tonykám, gúnyolódott, egyáltalán nem törődsz az emberekkel, tudom én. tony kissé zavarba jött lebukásán. hát nem is, erősködött. egyáltalán nem az emberekkel való folytonos verbál- és nonverbál kapcsolatteremtésből nyerek energiát, mint ahogyan te, atyám, bár, jegyzem meg, szerintem ez neked sem létszükséglet, hanem sokkal inkább foglalkozási ártalom.

vilmos atya nevetett. hát akkor honnan töltöd föl magad?, kérdezte.
magamba nézek, felelte tony, és még mielőtt megkérdeznéd, mit látok, már felelek is: afrikai naplementéket, meg holdsütötte galata tájakat ragadozómadár-távlatból, kopár fákkal.

és ez használ?, kérdezte az atya. tony rá se nézett, úgy felelte: nem is hinnéd, mennyit. az atya odanyújtotta tonynak a bárból véletlenül elhozott whiskyspoharat, amiben még lögybölődött valamicske, és ezt mondta: tegyünk egy próbát. az egyik táj olyan, aminek füveit Isten keze simogatja a szellőkben, a másik pedig olyan, ahol minden macska szürke, és a fakérgek rejtélyes textúráját nem létező állatok néma vonyításai borzolják. tony döbbenten fékezte le dinamikus lépteit, rámeredt vilmos atyára, aztán kiitta a poharat. sok ilyen izémet tudod?, kérdezte.

az atya rá se nézett, úgy felelte: nem is hinnéd, mennyit.

13

2006-04-27T15:13:00.000+02:00

te atya, mondta tony caviar a piszoár előtt állva, jól értettem a múltkor, hogy viktort szent Pálhoz hasonlítottad..? ööö.. felelte vilmos atya a másik piszoártól, ezt tettem volna..? tony odasétált a csaphoz kezet mosni, nem tudom, kérdezett vissza, ezt tetted?, s közben magnetikus hullámokat bocsátott ki a tükörben önnön szemébe merülvén. hm, lebilincselő, gondolta elégedetten.

aztán vidáman ordibálta, hogy atyám, te aztán jó sok sört ihattál! hmpf, mormogta az atya még mindig a piszoártól. tony megvárta őt, és együtt ültek vissza asztalukhoz, ahol már ott várta őket két újabb korsó. valami állat rendelt még egy kört, morgott vilmos atya. ja, csakis egy igazi állat lehetett, mosolygott önelégülten tony.

nos, törölte le a habot az orráról vilmos atya, jó is, hogy említed ezt a dolgot. ezen túl jobban fogok figyelni arra, hogyan fogalmazok. tony tovább viccelődött az atyával, nagyon helyes, padre, de azt tudod-e, hogy mostani retorikád egészen olyan, mint az állatfarm bandija? az atya nem értette. mostantól még keményebben dolgozom!, idézte tony, és nevetve elhajolt a felé repülő poháralátét elől. marha, mormogta az atya.

komolyra fordítva a szót, dőlt vissza tony, nekem is vannak háttérinfóim viktorról a stratégiai, vagy mondjuk így: szuperpolgári váltás utánról, mondta rejtélyeskedőn. nocsak, dőlt előre az atya. mesélj.

szóval megbízható forrásból tudom, hogy kormányra kerülésüktől fogva viki minden kedden reggel egy lelkésszel kezdte a napot, Bibliát olvastak, meg imádkoztak egy kicsit. minden kedden. ez hihető a számodra, atyám? vagyis.. hitelesnek találod?

vilmos atya vidáman énekelni kezdte a 133. zsoltár zsidó dallamvilágú megzenésítését; ott van az áldás, hiszed-é, csak ode küld a mi Urunk pengőőőő citerááákat, nánnánánáá.., és még rá is kacsintott tonyra, aki zokon vette, hogy az atya pont akkor kezd kornyikálni, amikor ő komolyra fordítja a szót, s ezért ő is alátétekkel kezdte dobálni. ne kornyikálj már, te vén csuhás! felelj, a jó életbe! hiteles vagy nem hiteles?!

ez herkules tizenharmadik próbatétele, barátom, nevetett vilmos atya tonyra, majd gondolatban hozzá tette: csak ezúttal nem egy véresszájú költő ellen kell helytállnia, hanem a politika fenevadjával szemben. aztán, mivel tony értetlenkedve nézett, fennhangon folytatta, majd egyszer megérted, kishaver. a politika ellenszere nem az acsarkodás és az ítélkezés, hanem a bölcs hallgatás. azzal rendelt még egy kört.

fidelio

2006-04-26T11:43:00.000+02:00

csomó olyan montázst láttam az interneten, amiken ratzinger, az új pápa össze volt mosva a csillagok háborújabéli gonosz palpatine császárral, a sötét oldal örökös nagyurával, nevetett föl tony caviar, és nem egy olyan ismerősöm van, aki csak úgy nevezi az új német pápát, hogy nácinger bíboros.

vilmos atya szórakozottan kevergette kávéját -ez nem az első volt ezen a délelőttön, hiszen ezúttal csak egy gyors kávézásra akartak beugrani barátjával, de aztán valahogy messzire barangoltak a politika, az egyház, meg hasonló témák között. szomorkásan mosolyogva morfondírozott a mai fiatalok tájékozatlanságán, és alapvető ellenérzésein az egyházakkal szemben. hát, tony, mondta aztán, azért ez elég felületes vélemény, ráadásul igen rosszindulatúan felületes.

hogy érted?, kérdezett vissza tony. nos, felelte az atya, először is már egy éve benedictus XVI. ül szent Péter trónján, tehát korántsem új. aztán azt is tudnod kell, hogy hosszú ideje ő volt az első, aki nyíltan ítéletet mondott az egyház fölött, mert II. jános pál ugyan bocsánatot kért a múltbéli mulasztásokért és bűnökért, de benedek azt is hangsúlyozta, hogy bizony, a ma egyháza is tele van bűnökkel és bűnösökkel. szerintem ez nagy dolog. aztán az sem véletlen, hogy minden idők egyik legnagyszerűbb főpásztorának ez a ratzinger bíboros volt a legközelebbi tanácsadója, mondhatni jobb keze. sőt, a pápaság történetében a benedeket megválasztó konklávé volt az egyik legrövidebb időtartamú, minthogy tökéletes egyetértésben született meg a döntés, hogy ő fogja képviselni az anyaszentegyházat a legjobban.

ugyan, szólt közbe tony, hiszen itthon is ez van viktorral meg a pártjával kapcsolatban, hogy egyházi támogatás így meg úgy. közben meg mekkora farizeusok már..!

valóban, felelte az atya, az egyháziak nagy része viktorra szavaz gondolom, és ez szerintem is elég kellemetlen, mert én például megbízható forrásból tudom, hogy orbán kilencven és kilencvennégy között többet ártott az itthoni egyházaknak, mint bárki más.

nocsak, húzta föl szemöldökét tony.

így van, folytatta vilmos atya, például csuhás imádkozó sáskáknak, kártékony rovaroknak nevezte a klérust, és ott tett keresztbe, ennél a szónál kissé fölnevetett az atya, ahol csak tudott. mégis, a ma egyházai csak tőle, tőlük remélhetnek anyagi támogatást, arról nem is beszélve, hogy a balliberális oldalról jövő övön aluli ütések, és lépten-nyomon folyó megaláztatásoktól való megszabadulást is csak onnan várhatják. én személy szerint azonban, ha az egyház anyagi támogatásért szavaz a politikaiban, akkor ezt a Megváltó és a hit ugyanolyan aprópénzre való váltásának érzem, mint amiképpen júdás eladta a Főnökömet harminc ezüstért.

jó gondolat, kontrázott tony.

de, emelte föl mutatóujját vilmos atya, emellett nem vagyok meggyőződve arról, hogy a fidesz kilencvennégyes váltása előre, s jól megfontolt stratégia lett volna. miért ne változhatott volna meg viktor is csak úgy, mint bárki más? te még sosem változtál nagyot, tony? gondolj szent pálra. nekem, mint atyának hinnem kell a változások isteni eszköz -mivoltában, akármilyenek is. és amit Isten csinál, barátom, az nem lehet rossz, még ha kifürkészhetetlen is.

elgondolkodtató, mondta tony, és elgondolkodott.
valóban, nevetett föl keserűen az atya, azonban a problémát, hogy kire, mire érdemes szavazni, továbbra sem oldja meg. kiitta maradék kávéját. mindenütt rossz, de a legrosszabb itthon.

en garde

2006-04-25T12:35:00.000+02:00

tony igen nyúzott arccal emelte föl fejét karjaiból, zavaros pillantást vetett barátjára, és ezt mondta: amikor.. elmegyek nagyanyám ajtaja előtt.. öö.. a kukucskán néha.. kipillant rám tőle a halál.. azzal visszahanyatlott az asztalra és egyúttal -valószínűleg nem leány- álmaiba. vilmos atya együttérzően nézte tonyt, majd intett a pincérnek, hogy pakolja már el a felespoharak seregét az asztalukról, hogy tony álmában nehogy lesöpörje azokat. ha tudnád, öregem, gondolta, hogy én az ördöggel szoktam szembetalálkozni, te sem tudnál aludni. és rendelt még egy kört.

zöld pardon

2006-04-22T13:14:00.000+02:00

és akkor ezek a biciklista marhák, akik azt hiszik, hogy ha angolul írják a nevüket, hogy kritikus tömeg, akkor fajsúlyosabbak lesznek, a jobbos narancstól mintegy elhatárolódva átváltottak a miép színére, mondta az atya, és gúnyosan fölnevetett.

tony mit sem hallott az egészből. rég megtanult nyitott szemmel aludni, arra az esetre, amikor az atya éppen zavaros politikai nézeteit fejtegeti hosszasan.

stimmt

2006-04-21T15:01:00.000+02:00

hát valami nagyon nincs rendben ezzel a világgal, sóhajtott föl tony caviar, és borúsan körbetekintett a bárban. vilmos atya nem volt ott vele; éppen misézett valahol. tony egy ideje gyanakodott ugyan, hogy valójában miféle dolgokkal tölheti idejét vilmos atya, miután 'misézni mentem vidékre' -fölkiáltással elviharzik a szokásos beszélgetéseik színhelyéül szolgáló bárból, de még sosem mert rákérdezni. meg nem is barchoba ez, ami azt illeti, gondolta.

volt ott néhány suttogva ugató török az egyik asztalnál, őket figyelte egy ideig, pontosabban a nyelvre koncentrált, amin társalogtak, de nem nagyon ismert föl egyetlen szót sem, ami talán nem is csoda, hiszen török nyelvtudása mindössze pár szóra korlátozódott, de valószínűleg azok is arabul voltak, ha tony ezt nem tudta is. a törökök sajnos hamar leléptek, az újságokat már rég kiolvasta -ebből is táplálkozott reménytelen 'valami nagyon nem stimmel' -érzése, inni meg nem volt kedve. nők egyáltalán nem voltak a helységben. hmm.. helység..? helyiség..?, rémlett föl tonyban, déja vu, gondolta, aztán nem erőltette meg jobban a memóriáját. valami nem stimmel, morfondírozott. hangja talán kissé mogorvább intonációjúra sikeredett, mint szerette volna, amikor átvakkantott az egyik asztalnál ülő pacáknak; hé, te! a fazon kissé ijedten bámult tonyra. chilit eszel? a fazon bólogatott, hogy azt. és csípős?, érdeklődött tony. nem, bólogatott a fószer.

na mondom, gondolta tony. valami nem stimmel itt.
mit zaklatod a vendégeket te pernahajder!, kiabálta neki vidáman ekkor az atya, aki az imént lépett be a bárba. garcon!, csettintett viccből a pultosnak, a szokásosat, silvousplait!, majd leült szokásos helyére az asztalhoz. halleluja!, rikkantotta, mikor a pultos elé tette a vilmoskörte-levet, majd érdeklődve tonyra pillantott. tony azt kérdezte: na mi újság, atyám? gyóntak a leányok? van valami izgis sztorid, amit valamelyik bevallott?

hát azt nem mondhatom el, felelte az atya, de úgy összegezvén a mai gyónásokat, leginkább azt mondanám: valami nagyon nem stimmel, azzal rágyújtott tony cigarettájából. nocsak, gondolta tony, előrehajolt, rákönyökölt az asztalra, mélyen vilmos atya szemébe nézett, és azt mondta: mesélj.

gin

2006-04-20T17:01:00.000+02:00

nevettek, azzal lehúzták a maradék stroh rumot, amitől persze mindkettejük arca világvégi fintorokba rándult, és könnyük kicsordult. ez tisztára olyan, mint amilyennek elképzeltem anno a győzelem-gin ízét az 1984-ből, reszelte ki torkán az atya. á, igen!, kiáltott föl tony caviar, aztán -szintén reszelős hangon- fölnevetett, erről jut eszembe, el akartam mesélni neked már egyszer ezt a dolgot, csak kiment a fejemből. szóval rólad azért lehet tudni, hogy időnként elég ööö.. szóval eléggé..öö.. vilmos atya kérdőn nézett tonyra. szóval eléggé nyersen fogalmazol a nőkről; mondjuk, hogy bizonyos területeken nem vagy velük túlságosan elégedett, mondta tony, igyekezvén, hogy comme il faut maradjon. az atya akkurátusan bólogatott, így is van, mondogatta. no, és?

na és nem is tudom már, hogy ki mesélte ezt a történetet, de valami honi humorfelelős, az biztos. arról beszélt, hogy édesapjának első házassága tönkre ment az elviselhetetlen feleség miatt. ha jól emlékszem a neve kordélia, vagy kornélia volt, tök mindegy. aztán '45 telén egy nap a papa egyszerűen lelépett tőle.

micsoda férfi, morogta közbe vilmos atya. s egyenest a hadifogoly táborba került, folytatta tony. az asszony ezt, érthető módon, nem hagyta annyiban, s összegyűjtvén a családban föllelhető összes arany- és ezüst készséget, azzal a nem titkolt szándékkal jelent meg a fogolytábornál, hogy a papát kiváltsa. szóval papa bent, mama kint, köztük a szögesdrót, papa nézi mamát, majd mielőtt visszaballag a priccséhez, így szól: kornélia; én a szabadságot választom.

vilmos atya ezen a ponton hülyére röhögte magát. tony is.

de

2006-04-20T16:24:00.000+02:00

vilmos atya hátradőlt, kifújta a füstöt, és immár nyugadtabb hangnemben folytatta.
jó, végülis mindegy, hogy jussivus-e vagy sem. tony caviar beleegyezőleg bólintott. a lényeg az, hogy egy olyasfajta kijelentő módban van a Tízparancsolat az eredeti héber szövegben, ami igaziból kategorikus leszögezése a dolgoknak, mintsem kérése. például? -kérdezett közbe tony. hát ez azt jelenti, hogy a ne ölj valójában így szerepel nyelvtani jelentését tekintve: nem fogsz ölni. -felelte az atya.

tony némileg elmélázott, majd így szólt: hm, nem rossz.. ez a stíl sokkal inkább megfelel az Ótestamentum általam elképzelt, Seregek URának is nevezett, igen dühös Isten képének. az atya egyetértőleg bólogatott. igen, folytatta, és a jod-hé-váv-hé istennév pedig onnan jön, amikor Isten kiszólt mózesnek a csipkebokorból, s mintegy bemutatkozásként azt mondta: ehje aser ehje, azaz barátom, kacsintott tonyra, vagyok, aki vagyok. tony visszakacsintott, ejha, az atya pedig szemöldökét ráncolta hevesen. szóval a létige a héberben, mondta, az a jod és a hé betűkből áll, de a nyelv hosszas változási folyamata közepett -melyekről most nem óhajtok mélyebben értekezni- a jod és a váv fölcserélhetővé vált. így lett jod-hé-váv-hé, ami gyakorlatilag a létige, azaz esetünkben: aki van. tetszik?

nagyon tetszik, mosolygott tony. ez azt jelenti, hogy ha most rágyújtok, és kijelentem neked atyám, hogy cigizem, de mindketten tudjuk, hogy abban a furcsa kijelentő izében mondom, amit mondtál az imént, akkor ezzel azt mondom, mintegy parancsolatként a magam számára, hogy cigizzek. és azt jelenti: cigizni fogok. vilmos atya följajdult. most mit csapkodod a homlokod, nevetgélt tony, az a lényeg, hogy értem amit mondasz, nem? vilmos atya kivette tony ujjai közül a dohányt, beleszívott egy mélyet, és szemeit az égre emelve lemondóan azt mondta: de.

suedá

2006-04-19T19:55:00.000+02:00

és ha majd az új móresnapló első bejegyzése az előző búcsúmondata volna, az illene a móreseim szelleméhez?

ab-szo-lút.
:)

ádeus

2006-03-28T01:42:00.000+02:00

na mindenkinek minden jót, viszlát-sziasztok, Krisztus vezesse lépteiteket, ahogy az ügyvédem szokta mondani. az emilcímem változatlan, ha bármi van (vilmospadre, gmail).