jó pap holtig - rossz pap életig? és ezt így hogy?

valami kifeszíti szemhéjaim.

a szűk résen át besüt a hajnal, ami akár szép élmény is lehetne, de annyira nem örülök neki, főképp, mert tudom, hogy mi vár rám. az sem volt túl jó élmény, hogy a puha fehér női ölelést le kellett fejtenem magamról nem törődve a fölháborodott szuszogással, ami távoztomat kísérte, és hogy a csukott szemmel is ezerszer végig járt, sötét hallon át a nappaliba táncolva le kellett huppannom a móres-zöld fotelbe, ami általában a tartható munka-hipotézisek rózsa+keresztes petricsészéje, de ezúttal a kiszámítható horror spanyolcsizmájának bizonyult. számítottam rá, és tényleg. nagy levegő. gép bekapcs. a kis feleségemmel megalkotott szabályok felrúgva; rágyújtok a lakásban, és olcsó lázadás ugyan, de legalább kivételesen nem csak koncepciózusan lefojtott elmém füstöl, hanem a kurva cigarettám is.

mi olyan polgár a háborúban anyway?

mindegy; ha szembesülnöm kell magammal, az fázással is jár, tágra nyitott nappali-ablakokkal, hirtelen fölbukkanó, és a füst miatt hajnalban hisztiző nővel; melyik korban volt ez könnyű, kérdezné jacques de molay. a gép már megbízhatóan zúg, a gézenzúg.

miután mindezeken túl vagyok, összeszedem minden bátorságom, és végre meghallgatom -először a sweet child o mine-t, utána pedig az I.R.S.-t teljes hangerőn a fülhallgatóban- a nemrég elkövetett prédikációmat, amelyet az adott templom technikai személyzete bátorkodott fölvenni. mp3.4.5.6.. egy sziget lehetősége.

régebben ős-cool módon prédikáltam, és az excrementummal nem törődve vezettem az éterben valamiféle vallási rádióműsorokat is, meg többször zenéltünk a lingvisztika doktorával, és a vége felé hajlandó voltam magasabb váltóhangon kiereszteni a lényeget, és az nem volt rossz, de ez...

szeretem mondani, hogy a rutin már existens, valamint tény, hogy már nem különösebben zaklat föl sok ember látványa és a szószék magánya. szeretett professzoraim és tanáraim szerint is meglehetősen jó gondolatokkal szoktam fölkészülni az igehirdetési szolgálatra. kételynek helye mellkasom mögött régóta nincs annak ellenére sem, hogy időről-időre elszúrom, ha a helyzet olyan. szerintem ez mindenkivel megesik, aki nem gondolja komolytalanul.

de magamat hallgatni halálosan durva: mintha egy remek szöveget olvasna föl egy amatőr pontosan kétszer olyan sebességen, mint ahogy kéne. ha a hallgatóság körében ülnék, hangosan sóhajtoznék, hogy miféle szakbarbár kényeztet bennünket itt ezzel a modoros, ibolyaillatú fing-sorozattal, a Krisztus hátát föltépő korbácshegyek nem fájtak ennyire a büdös antiszemita mel gibson -egyébként érdekes- vásznán, apropó, ha már vászon, írjunk már rá valami olvashatót.

a fénysebességet úgy képzelem sci-fi színezetű filmélményeimből, hogy odavasalnak az ülőhelyemhez, és arcomat a tarkómra redőzik az önkényes fizikai törvények mosolyával; ugyanilyen ez is. mozdulni sem tudok önnön hangomtól, félkövér-dőlt volt a terv, ehelyett wingdings vagy mi van helyette. melyik pillanat, és mely szörnyű kéz szabta rám eme szörnyű asszimetriám?

tapsra sose számítottunk e hivatás berkeiben, ám a sok kedves szó hirtelen -nem lehet máshogy fogalmazni- pan de muertos. engem szív el a cigaretta, én vagyok a jókedvű koccanás a pálinkás stampón ebéd előtt, én vagyok a lég, ami fölemészti a komolyan nem vett dicséreteket a lelkészi hivatalban, én vagyok a kattogás és pártfogás, ami az egyetemnek átutalt pénzzel jár, és én vagyok a pillanat, amikor szemlesütve közlöm a lelkészfeleséggel, hogy fölöslegesen készült hortobágyi húsos palacsintával, ami a kedvencem egyébként, de nagyböjtkor nem eszem húst. én vagyok a bankó, amit a lelkész nem fogad tőlem el a platánban ebédünk számlájához, és én vagyok az a hülye, aki éhségtől kopogó szemmel nem látja a különbséget a fasor és az andrássy út között.

még az a szerencse, hogy elképesztő profizmusom, és tökéletes szakmai dilettantizmusom között ott húzódik a meggyőződés, hogy egyszer jó leszek, és azt majd megemlegeti a világ megilyenek. olvasni többet olvastam, mint kollegáim jó része együtt véve, s ez nem jelenti azt, hogy ők olvasatlanok. egyszer jó leszek, mondom.

tehetségem sonka két szelet vastagan vágott alázat-kenyér között egy vegetáriánius Isten kezei között a böjtben. huh?

a zöld fotel megölel, de én visszavágyom a hálóba, ahol csuda-feleségem mérge végre elaltat. soha többé nem akarom hallani önmagam. inkább a halál. mindig azt mondja, hogy irigyli az önbizalmam. na én meg azt a biztonságot irigylem, ami a kételyekkel a valósághoz láncolja. ő legalább tudja, hogy melyik világhoz tartozik.

fázom, és aki fázik, az húz szeretni (ezért húzott az eszkimók szeme).
gép kikapcs.
a hall továbbra is sötét.
valaki lecsukja szemeim.