satt-makk

az esélyesek idegességével mentem be. két nő. stan és pan. az egyik az enyém volt valaha, ezért gyönyörű, a másikat nem ismerem, de jól kezeli magát, a testét, a lelke tükrét, mindenét, ügyes és meggyőző. váltogatják a perspektívákat, első pillanatban látszik, hogy itt nem részvétlen alanyok szenvedik el a történést, ami valahogy művészettel kapcsolatos lesz, hanem e helyütt a művészet eleve önelvárás, cél és ok, olyanok csinálják -mert aktus van-, akik szoktak a művészetről úgy beszélgetni, hogy megnevezik, így, ahogy én képtelen vagyok: a művészet.

egy szót sem értek az egészből, de mintha csecsemőkortól a halálig ívelne az elmondandó, valaki szopja az ujját, miután a nőről értekezett vörösborba mártván azt, a nőnek nem az a dolga, hogy locsogjon, hanem hogy tocsogjon, mondja, fülledt erotika, de nem olcsó alpáriság, hanem valamit mondani akar, nem tudom mit, de nincs is időm megfejteni, mert az egyik keresztre feszíti magát a földön, igen, ez az enyém volt, a másik meg bort önt magasról a szájába, akkor ez most kinek a vére..?, kényelmetlenül feszengek, helló halál, öreg haver, mondja, kinéz rám, majdnem elneveti magát, kecskeálszakállamat önironikusan simogatva lassan visszadőlök hátra, a sötétségbe, ahova nem ér el a nézőtérre kiömlő fény, hümmögök magamban. gyönyörűek, meg kell halni. régesrég nem tudom kimondani azt a szót, hogy művészet, itt meg értekeznek róla, hát jól eltávolodtam olyasmiktől is, amiket ismertem valaha, de nem bánom, mert akik még értenek hozzá, azok hozzám tartoznak és szeretnek remélhetőleg, például ez a nőstény kutya, aki ott kő-papír-ollózik a térben, a fényben. legföljebb elmagyarázza, a művészet szempontjából senki vagyok így, a művész szempontjából azonban mégis valaki, mert adhat nekem valamit azzal, hogy láttam, és hogy megvilágosíthatja számomra, ha nem értem. a művészet és az alany úgy viszonyul egymáshoz, mint az éhség és a manna. nem jó. inkább mint az izgatottság és a mozgás.

és akkor a végén elmeséli a galambos sztorit, az én sztorimat, jó, persze, én is csak úgy kaptam ajándékba rejtélyes bátyámtól, de én énekeltem meg, én jegyeztem meg- és le, számomra volt benne valami, ami miatt a magamévá tettem, és ezt meséli népes közönség előtt el, nem is rosszul; a crescendo részeként kiválóan megállja a helyét, én pedig majd' lepezsgek a székemről, a körülöttem hullámzó, reagáló és párálló (pár áll is) tömeg nem tudja, de ez itt az én percepcióm, ami másvalaki -aki szintén enyém volt egykor- látásán át és tenyerén nyújtott ajándéka, elképesztő hatással van rám, ez egy pillanatom a világról és rejtélyes bátyámról, akit szeretek, amilyen szemüvegen át nézem a világot, és a lényeg nem az ami, hanem az ahogy, ezt ajándékozza önzetlenül, de rám való tekintet nélkül a világnak az a nőstény kutya, egy részemet, és cseppben a tenger, engem tehát, nincsenek szavaim a hatásra, kezdem kifele menet fogalmazni az elterelő hadművelet igéjét, fogalmam sincs, miről szólt az egész, de ha ez a véleményetek a világról, akkor az tartható és szép, gratulálok, bármit, csak ne kelljen egy nap másodszor is olyan közel kerülnöm saját magamhoz, főleg másvalaki által, és főleg, hogy megint nem engem desztillált, hanem rejtélyes bátyámat, a régi jó történet, őt szerette, és őt szereti, és ugyan én öntöm formába az egészet, sőt, én alkotom, mégsem engem szeretnek megint, nem engem gyúrnak formába és aranyoznak be, nem az én apoteózisom az egész, hanem a bátyámé, az én képzeletemben véghezvitt hőstette válik valósággá, szerethető mítosszá a színpadon, és ismét ő a hős, és még csak méltatlankodni sem tudok, mert szeretem az egészet úgy, ahogy van, ilyen végtelenül keserű-igazságtalanul is, meg milyen alapon dumálok, amikor én írtam, hát tök mindegy, nem érek annyit én magam sem, a művészet meg nem érdekel, mellőzött mivoltom még a tiszta szerelem tükrében is homályos, mint ahogy a towerben láncravert névtelen pergamen-karcoló érezhet, amikor a drámáit ünneplő világ bókjait valami shakespeare vilmos nevű vidéki színész zsebeli be sok száz évvel késöbb is az irodalomtörténeti tankönyvek lapjain. nem, a nő hússzín, puha lelke sosem öleli már magába szikár, pengeélesen érzékelő jómagam, mint kardot a hüvely, s a test sem szolgál azzal, amivel tud, a lelkes hússal, de sose baj, külön-külön beszerzem én magamnak a hozzávalókat, az mindig ment, jól vívok, csak az egész öröme kerül el, de a fenébe is, annyi minden fájt már, ahogy egy másik kedves által nekem ajándékozott mondat szól, az igazságtalanságot tehát bevágom a közöny vulkanikus kráterébe, mert gyönyörködtet a kitörés részvétlen, hozzám-köze-nincs csodája. s ha nincs hova hazamenni a kitörés után, az se baj, nem tud érdekelni. megszoktam.

azért túlélem valahogy. fölzúdul a taps, szemtelenül élvezik, meg is érdemlik és jó a ritmusa. alig állok a lábamon, voltaképp ülök. még azt is tudom, amit kevesen, hogy az egyik hangfölvétel, amit közben bejátszottak, valóban a gyerekkorából származik, anyukájával együtt énekeltek rajta, ő még nagyon pici volt. anyukája is ott ül a közönség soraiban, neve az én nevem női változata. a galambos sztorimnál kiszólt a hangmérnöknek, hogy mehet lassan a zene, nevén szólította, véletlenül ez a név meg rejtélyes bátyám neve. ezeket is csak én tudom ott, a közönség népes táborának elhanyagolható molekulájaként. csodát éltem át, és én szerencsétlen barom, ostoba teve, még a része is vagyok valahogy a csoda genezisének, pedig milyen régen nem részem már az egész, akármennyire vágytam is rá mindig.

tapsolok én is az ismerős ütemre. önkéntelenül gyorsul, aztán vastaps lesz, ami megint önkéntelenül gyorsul. mi az ördögöt tehetnék. kicsit magamnak is tapsolok benne.