love is soooo strange, mondta axl rose. axl.. de tényleg...?

talán az a jó az egészben, hogy az ember nem is tudja pontosan, mikor nem mond igazat. nyilvánvaló tapasztalat, hogy mindig az a való, amikor az ellenkezőjét mondja ki, mint amit igazándiból gondol. talán az a szar az egészben, hogy az ember pontosan tudja, mikor van igaza. johnnyra gondolok, darrenre gondolok. sehogy sem jön ide, valamiért mégis ez jut eszembe, az a végtelen szerencsétlenkedés, ahogy az a jó sorsra hivatott fiú megajándékozza leendő nejét nagyanyjától kapott jegygyűrűjével, aki aztán elveszti azt a négy centis hóban connecticutben, és négy órán át keresik, sikertelen. Isten napja egyre erősebben világít ide. a horizonton kereszt is van, ószövetséget idéző. egyre jobban süt. tél van pedig.

meghatározható a különbség aközött, ahogyan –még a nem annyira régben megragadható- valamikor egyszerűen nem volt apelláta, mindent megcsináltam lelki izomzatú elhatározásból, hívjuk kötelességtudatnak, vagy hivatástudatnak, mindegy, valamiféle tudat, mostanában pedig, jóllehet, ugyanez a tudat még mindig participens, csak egy részét végzem el az elvégzendőknek, és úgy vélem, nem muszáj mindent maximalista módon, önmagam élvezetes kényszerítésén keresztül véghez vinnem, az idő teltének fura lustasága ez talán- kissé elkényelmesedtem.

nem az évek múlásával bölcsebbé váló férfi módján, valahogy inkább csak vesztek kvalitásaimból; egyre inkább mindegy lesz minden, úgy tűnik. parallel, ahogy egyre kevesebbre tartom magamat, ami keresztyén szempontból talán értékelhető, ugyanakkor mintha működne az a mechanismus, hogy minél kevesebb dolgot tartok fontosnak, annál kevesebb dologra vagyok képes. én magam bámulom a leginkább tágra nyílt szemekkel önmagam, ahogy egyre butábbá, lassabbá, ám -szerencsétlen vonzatként- reagensebbé válok. s ha csak rólam volna szó, pont marhára nem zavarna, hiszen magamat sosem tartottam annyira, hogy felelősséget vállaljak, az mindig csak másvalaki kontextusában működött –talán ezért is érzem szótérnek, ha végre születne egy gyerekem-, de hát nem csak rólam van szó, hanem az aktuális nőmről is mindig, s hogy egyik sem szült még nekem gyereket, épp ezért tökéletesen érthető. ha nő lennék –Isten őrizz-, én se szülnék gyereket egy olyan pasasnak, aki egész használható képességeit arra pazarolja el, hogy kifürkészhetetlen lelki működésű szerelmét abban éli ki, hogy nagy lángon fejezze azt ki, ugyanakkor férfiasságának –jó értelemben vett- potentiáját ugyanebben aprózza el a szerelem gyümölcseinek megérését lehetővé tévő feltételek megteremtése helyett. pedig milyen jó apuka lennék.

ettől olyan borzasztóan nyomorultnak tudom magam érezni, hogy senkinek sem kívánom, magányosnak a világ peremén, ami már csak azért is rossz, mert, amint említettük, elteltek az évek, s a magány elveszítette romantikus felhangját, s maradt az elviselhetetlen, szinte szintetikus pangása az üvegből és betonból épült jelen megdönthetetlen zikkuratjai közepette havazó perspektivátlanságának.

ami vicces, mert perspektíva nélküli –az éppen soha az életben nem voltam. hogy jutottam ide? se éhség, se pénztelenség, se magány soha nem késztetett ilyen nyomorúság megélésére soha. nőm mindig volt, pénzt szereztem, az éhség meg hozzám tartozik, aszketikus alkat vagyok. amennyiben elfogadjuk átmenetileg a hipotézist, hogy Isten egy hatalmas bankár, s csak olyanba fektet, ami bőven megtérül, akkor el kell mondanunk, hogy én jó befektetésnek ígérkeztem, minden tekintetben. hát most kiviláglik; rosszul sáfárkodtam a tálentumokkal.

ebből nem az következik, hogy Isten mégsem mindenható, mert nem látta mindezt előre (akkor nem fektetett volna be), hanem sokkal inkább az, hogy olyan kegyes, hogy szabad akaratot adott: simán elszúrhatom, ha annyira hülye vagyok, hogy így döntök.

minden kezdeményezésemnek az a vége, hogy nagyban, s nagynak indul, de valahogy elapad, elromlik idő közben, azután az idő haladtával valahogy mégis részemmé válik, s amikor folytatni óhajtom elkezdett, nagy munkámat, addigra annyi minden megváltozott, hogy mindig, mint kezdő kell folytatnom, avagy újra elkezdenem, még akkor is, ha adott disciplinában mondhatni a legjobb voltam az adott időben. ez a tapasztalt kezdő–állapot már-már megszokott számomra. annyiszor megtörtént már. és úgy megtanultam belőle az alázatot, hogy mindig végig hallgatom a szakavatott értők monológját arról, hogy mit hogyan kell, miközben, ha minden igaz, náluknál tízszer jobban tudom, már csak az idők miatt is, ha másért nem. de azért végig szoktam hallgatni az ilyesmit, nekem tökmindegy, másnak meg lehet fontos. ezen nem múlik számomra. erről mindig az jut eszembe, amikor az erdőben laktam a majmokkal vagy egy hónapig, és csak egyetlen szabályt nem tartottam be, a szerettekkel való kommunikálás tilalmát, mert poste restante mindig vártam szeretett nőm válaszlevelét azokra a titokban, gyertya fényénél éjszaka lekörmölt leveleimre, amiket egy-egy végletekig kimerítő, hülyévé edzett nap éjszakáján írtam meg sátram intim magányában, és amelyeket a másnap reggeli, vízeséshez való tíz kilométeres futás előtt számomra kötelező hajnali futáskor dobtam postaládába, midőn két húsz literes kannával egy –szintén tíz kilométeres- futás alatt kellett vizet hoznom a táborba a közeli falu kútjából. két-három héten át kértem levélben nőmet, hogy legalább egy cetlit válaszoljon, vagy valamit, mert el vagyok zárva a világtól, ami nem volna baj, de a világból egyes-egyedül az érdekel, hogy vele mi van. könyörtelen volt. nő. vagy éppen könyörületes, ahogy tetszik, mert cicázott más pacákokkal, és nem értette, hogy mi az ördögöt akarok én tőle, mikor én voltam az a cenk, aki őt egy hónapra ott hagyta egyedül, de ezt nem óhajtotta közölni, s ez helyes. ugyanakkor egy idő után azt is fölfogta, hogy nekem pillanatnyilag tényleg nincs más, mint ő, a világgal való kapcsolatképp, s ekkor borzalmas lelkifurdalása támadt, nagyon szép levelet írt, és maga hozta el a mátrába úgy, hogy én csak a levelet találtam meg, ő addigra elment. ami mókás, hogy éreztem őt, tudtam, hogy eljött, de nem hagyhattam ott az edzést, főleg, hogy maga a mester tartotta.

mindez csak arról jutott eszembe, hogy milyen jól megtanultam azt: ami neked nem kerül sokba, a másiknak viszont pillanatnyilag iszonyú fontossággal bír (még akkor is, ha te kívülről tökéletesen látod: valójában nem olyan fontos, csak a pillanatnyi létszituációban van súlya, de múlandó), akkor azt erkölcsi kötelességed a másik kielégítésére fordítani. ostoba hasonlattal élve: ha odajön egy szerencsétlen sorsú román hozzád, hogy adj neki egy százast, mert abból ő rengeteg ételt tud venni otthon, neked meg csak egy százas (csak a cigarettád, a fölösleges luxuscikked hatszor többe kerül), volna szived nem adni azt oda neki?

óóó.. hogy ennél azért árnyaltabb, rétegzettebb a probléma..? na ne…

nem érdemes a felszín alá menni pedig, ezt így látom egy ideje, mert onnantól már tényleg filozófia az egész, s rossz értelemben véve az. onnantól azon múlik, hogy miként ragadtatik meg a probléma sok oldala közül valamelyik, s a retorikailag meggyőzőbb hatja át a pillanatot, de egészében véve a probléma érintetlenül marad, a győző pillanatnyi kielégülés, s az alulmaradó életnyi csalódása tovább rezeg, és a megoldandó konfliktus tovább fodrozódik a lét jégpáncélján. definiáltatik a probléma, vízre írattatik a meghatározása. a semminél is kevesebb. mindenki szomjas marad.

de miért kötözöm le magam? miért játszom alá fura jovialitástól vezérelve mások olyas fajta szánalmas ön-játszmáinak, amiket fél mondattal tudnék atomjaira szedni? mi az az erő, ami arra kényszerít engem, hogy karitász gyanánt magamból csináljak hülyét? miért fáj nekem kevésbé saját magam megalázása és megbántása, mint azt végignézni, ahogy kérlelhetetlen –s most lekötözött- intellektusom porrá zúzza mások kedvesen fölépített ego-kártyavárait? iszonyodva nézem végig a győztes típusok olcsó győzelmeit, ami mindig egy másik ember iszonyú fájdalmával jár, és tudom, csontjaimba rekesztve érzem, hogy én csinálom jól, mert bár én is bántok –gyarló vagyok, ember-, de sosem alázok meg másokat mélyen, de mégis, mégis, meddig terjed a határ? mikor lesz az, ahogy kontrollálhatatlan tudatalattim nem tűri tovább despotikus elnyomását, és tör ki úgy, hogy mindenkinek, aki a környezetemben van, s valaha csak egy picit is bántott, az Isten irgalmazzon..?

fogós kérdések ezek. vajon van középút? létezik az, hogy finoman helyre teszi az ember azokat, akik helyre akarják tenni, s mégsem okoz fájdalmat közben, de maga sem sérül, ugyanakkor a jól fölépített erkölcsi struktúra sem dől meg? létezik ilyen?

így nem könnyű lelkésznek menni, az ördögbe is. viszont mindig szerettem a kihívásokat.