in- cum- sub-

most volt szerencsém egy ideég a szécsényi ferences rendházban lakni a jó ferences testvérek között. nagy antiklerikális vérbírók, kik oly előszeretettel hirdetik ezen közösségek fölött a homoszexuális pedofília kollektív ítéletét ki, gondolnám, eltölthetnének némely időt közöttük.

azt a nyílt vidámságot, egyszerű, ám életörömtől mélyen átitatott lelkiséget és életvezetést, ahol azért néhol fölvillan az elmélyült átszellemültség lelki szemre jótékony s pihentető félhomályában az időközben fölhalmozott tudás és intellektus, aligha lehet sűrűn föllelni más emberi közösségben, jómagam sehol sem találkoztam eleddig ilyes mélységgel.

az ország egyik messze északi pontja, szécsény tehát rendkívül fagyos, hideg tájék, szemben a ferences testvérek lelkével.

az alázatot első alkalommal gótikus plafonzatú, egyszerű, ám kényelmes hálómban tapasztaltam meg, midőn a fürdőbe vezető ajtón szokásos világi svungommal áthaladván olyan csapást mértem a főhajtásra tanító alacsony szemöldökfára homlokommal, hogy azonmód elterültem, és percekig nem is keltem föl.

kapisztrán atya, aki elöljáró ott, igen kellemes diólikőrt készít, kóstoltam. a novícius testvérek egy alkalommal az ebédnél elmesélték, hogy őket igen gyakran viszi a kertbe ki, szilvafát -meg mindenféle gyümölcsfákat- oltani. kérdeztem, hogy mit jelent szilvafát oltani. nem tudjuk, felelték, de oltunk szilvafát mindig. hát bort készítetek-e, kérdeztem tovább őket, természetesen, mondták, a feledhetetlenül híres szécsényi borvidéken itt mi olyan jó szőlőt termesztünk, hogy a héjja már rögtön a magokon feszül, s borfesztiválon idegen borból már rögtön balhé van, mert a szécsényiek nem szeretik; ilyen jó bor nem terem itt, azt mondják.

a hatalmas, neo-barokk orgona vizsgálata kapcsán kapisztrán atyáról kiderült, hogy remek orgonista, gyönyörűen zengő darabot játszott a mise után el, én lapoztam neki a kottát, ami már csak azért is érdekes, mert nem igazán tudok kottát olvasni, mégis a megfelelő pillanatban lapoztam mindig.

a szombat esti recreatio -nyolctól kilencig- keretében pio atya és ámósz atya csúnyán elvert csocsóban a studium hátsó fertályában kialakított játszósarokban, sőt, norbert atya biliárdban is kétszer bánt el velem. kleofás testvér és julianus atya pedig igen sokáig nevetett, amikor kijelentettem, hogy ha én beöltöznék a habitusba -tehát csuhát öltenék-, nyilvánvalóan a vilmos atya nevet adományoznám magamnak. mikor végre abbahagyták a pergő könnyeiktől festett kacagást, azt nem mondták ugyan el, hogy pontosan min mulattak, ám biztosítottak afelől: erős névválasztás. sejtettem, hogy közös emlékekről lesz szó, azonban, hogy megint mennyire telibe találtam, arra akkor derült fény, mikor két másik testvértől megtudtam, vilmos atya már létezik (mert névből a honi ferenceseknél egyszerre csak egy lehet, nincsen két zalán atya például), és alkalmasint vilmos atya az esztergomi egyházi borospincék kulcsainak őrizője.

és akkor távozásom előtti utolsó ebéd előtt a kápolnától a refectorium felé libasorban sétálva zsolozsmáztuk valamely latin himnuszt a kerengőben, s arra gondoltam, vissza fogok hamarosan térni ide, protestantizmusom, olybá tűnik, nem is oly nyakas, azután assisi ferencre gondoltam, a gubbiói farkasra gondoltam, meg a verebekre, akiknek ferenc prédikált, de legalábbis beszélgetett velük, és miért is ne, a jó francisco d'assisi testvér, a stigmatizált, aki lelkiségében Krisztus volt kortársai szemében, mások meg lehülyézték utána, például zefirelli abban a nyomorult filmben, ahol egy szerencsétlen, tonzúrás, barna zsákruhás botsáska botladozik a mezőn nyulat ugrasztó szopránján nyöszörögve, pedig micsoda figura volt, gondoltam, micsoda lélek, s ahogy besétáltunk a refectoriumba, és elhalt a latin himnusz utolsó alleluiája, jött az ima és a zsoltár, a laudetur és a proszit, aztán ebéd közben kérdeztem az egészségtől kicsattanó, komoly, de kedves norbert testvértől, hogy hova tűnt a ferencesekről a tonzúra, s azt felelte, a zsinat eltörölte, mert olyan szép, nevettünk, és koccintottunk kapisztrán atya diólikőrjével, és most valahogy elmúlik az egész nyugodt csoda, ahol a lelki élet mellett még pont azt a két dolgot tudtam jól művelni, amit itthon már jó ideje nem, jelesül az evést és az alvást, mennyei nyugalom, ötkor már talpon voltam a hajnali misére, és akkor ahogy ma reggel kilenckor fölébredek az ágyban itthon, mellkasomon édes nőm gesztenye loboncától koronázott fejével, még élénken él, hogy mit álmodtam az ébredés előtti percekig, ezt: egy verebektől hemzsegő fán ülve figyelmes leszek az egyik verébre, aki egy nem kicsi vasszeggel lábfejemnél fogva rögzít a fához, biztosítva maradásom.

de nem fáj.