buék

azon morfondíroztam (megtaláltam a hosszú i betűt), hogy írok egy amolyan számvetést, végiggondolván az évemet, ezt jó ideje meg szoktam csinálni, azon kívül ma arra ébredtem, hogy az emberi lélek mérnöke épp számot vet a saját évével, és leragad január elsejénél.

kimentem tehát az előszobába, hogy egy cigaretta mellett -mert nálunk csak ott lehet bagózni- szedjem össze gondolataimat, ott azonban leginkább az kötötte le a figyelmem, ahogy egy kis pók ereszkedik le hálóján pontosan az orrom elé. rezzenéstelenül néztünk egymás szemébe egy ideig, ő az én két szemembe, én az ő akármennyijébe, azután ő visszamászott hálóján a plafonra, és ott elaludt, vagy legalábbis nem moccant a bagózás végéig.

eszembe se jutott, hogy kinyírjam. sőt, leginkább azon járt az agyam, hogy pont minap láttam valami filmben, ahogy egy nő karddal veszett kutyákat öl meg, hogy mentse a saját irháját, és emlékszem, akkor úgy véltem, én biztos nem tudnék ilyesmit csinálni, annyira nem fontos az irhám, hogy állatokat öljek.

most pedig azon gondolkodom; most akkor én valóban tisztelem az életet, vagy pedig szimplán nincs meg bennem a túlélés természetes ösztöne?

most, ahogy visszaolvasom ezt, azt hiszem, évzáró kérdésnek ez is megteszi.
boldog új évet kívánok. ha nem támad meg valami állat, akkor én is részt veszek benne.