oh mother of pearl

világosan látom magam előtt, ahogyan egy hajdan nagyhírű, körbeudvarolt zongoraművész picit elhúzódott afrikai kiküldetése után otthonába visszatérvén, és kisséleg megfáradván végre leül a hangszeréhez, ujjait ropogtatva rákészül egy olcsó kuplé elklimpírozására, és amikor már játssza, tágra nyílt szemekkel bámul a részvétlen világra, amiért képtelen hozni a dicsőséges idők összhangzatát.

márpedig így van; repetitio est mater studiorum, vagy rltklubosabban megfogalmazva mondhatnánk azt is, hogy bármely lelki tevékenység olyasmi, mint egy szép nő: ha egyszer magadhoz csalogattad, törődni kell vele, ellenkező esetben lelécel, és sose tér vissza hozzád, légy akármilyen jóképű is.

na mindezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy helló, planétám továbbra is a nap körül forog, és az indokolatlanul hirtelen megszilárduló valóság paneljai között valahol itt vagyok még, és pontosan abba a csapdába esem bele élvezettel én is, amit fiatal koromban olyan lenézőleg szemléltem: tetszik nekem ez a sok. ezt így, ahogy mondom. ez a sok-ság.

véleményem szerint jó, ha az ember minden helyzetben képes kívülről szemlélni önmagát, és nem csak azért, mert ez gátat vet a maszturbatív ön-ömlengésnek, amelyet tiltólistára helyeznék, ha türannosz volnék, hanem azért is, mert fölébreszti a szunnyadó humorérzéket. például, hogy ne merészkedjünk messzire, visszatekintettem gondolatban a blogom immanens karrierjére (na ezen pl szabad nevetni), és úgy láttam, hogy a legjobb bejegyzéseim egy testvér nélküli kislány kedvesnaplóm-típusú sirámaira hajaznak leginkább. talán ennél is viccesebb, hogy ez a bejegyzés is pont ilyen.

egy kedves barátom mesélte nekem, hogy egy régi történet szerint két szerzetes ment egy erdő-úton, és zuhogott az eső, ezért minden csurom sár volt, és egyszercsak szembe jött velük egy hetéra. kurtizán. gésa. ahogy tetszik. az egyik szerzetes átpocsolt egy marha nagy sártengeren hozzá, ölbe kapta, és átvitte, hogy szegénynek ne legyen saras a ruhája. azután mentek tovább. körülbelül egy óra rágódás-vívódás után a másik szerzetes nem bírta, és megkérdezte a társától, hogy "meg ne haragudj, de nem helytelen szerinted egy szerzetesnek egy utcalányt ölben cipelni?", mire a másik úgy kérdezett vissza, hogy "te még mindig cipeled?"

na valahogy így képzelem én is ezt a blogot. még mindig cipelem.
nem az a probléma, hogy panelekből építkezünk, mert az már csak úgy van.
az a probléma, ha ezek közül nem vigyorgunk ki időnként, és én most ezzel az értékelhetetlen bejegyzéssel óhajtottam kimosolyogni, szevasztok.

tutto il resto é vanitá

legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít

axl

mit hupákolok itt..
a mérnököm, az ügyvédem, meg én, így voltunk guns n roses koncerten, ugyanis a többiek hazamentek, mondván, hogy túl sokat kell várni, és ezt meg is értem. mi viszont normálisan megkóstoltuk azt a fura öveg whisky-t, ami nem is volt ott. külön bejegyzést érdemelne, hogy a mérnököm miért volt sánta, és mire kellett neki az az izé.. mondjuk mankó, de lényeg, hogy kilógtunk a helyünkről, és egy olyan helyen álltunk, ahonnan valamiféle biztonsági őr ki akart zavarni bennünket, sikertelenül.

végig ordibáltuk a koncertet (kevésbé udvariasan: énekeltük), meg őrülten táncoltunk, sánta legjobb barátom tekintetében ez még guinness rekord is lehet, és senki nem jött közelebb a mankók lóbálásának rádiuszába, tényleg csúcs jó volt, multiorgazmus, és már
pár
nappal
utána
is
azt mondták a

srácok, hogy szar volt a koncert.
hát a szaft.
csúcs jó volt. ez egy félisten. axl.

csak folyton eltereli a figyelmem rólad az Isten földre született harmadik fia (ahogyan eldobja a mikrofonállványt, ú)

jó pap holtig - rossz pap életig? és ezt így hogy?

valami kifeszíti szemhéjaim.

a szűk résen át besüt a hajnal, ami akár szép élmény is lehetne, de annyira nem örülök neki, főképp, mert tudom, hogy mi vár rám. az sem volt túl jó élmény, hogy a puha fehér női ölelést le kellett fejtenem magamról nem törődve a fölháborodott szuszogással, ami távoztomat kísérte, és hogy a csukott szemmel is ezerszer végig járt, sötét hallon át a nappaliba táncolva le kellett huppannom a móres-zöld fotelbe, ami általában a tartható munka-hipotézisek rózsa+keresztes petricsészéje, de ezúttal a kiszámítható horror spanyolcsizmájának bizonyult. számítottam rá, és tényleg. nagy levegő. gép bekapcs. a kis feleségemmel megalkotott szabályok felrúgva; rágyújtok a lakásban, és olcsó lázadás ugyan, de legalább kivételesen nem csak koncepciózusan lefojtott elmém füstöl, hanem a kurva cigarettám is.

mi olyan polgár a háborúban anyway?

mindegy; ha szembesülnöm kell magammal, az fázással is jár, tágra nyitott nappali-ablakokkal, hirtelen fölbukkanó, és a füst miatt hajnalban hisztiző nővel; melyik korban volt ez könnyű, kérdezné jacques de molay. a gép már megbízhatóan zúg, a gézenzúg.

miután mindezeken túl vagyok, összeszedem minden bátorságom, és végre meghallgatom -először a sweet child o mine-t, utána pedig az I.R.S.-t teljes hangerőn a fülhallgatóban- a nemrég elkövetett prédikációmat, amelyet az adott templom technikai személyzete bátorkodott fölvenni. mp3.4.5.6.. egy sziget lehetősége.

régebben ős-cool módon prédikáltam, és az excrementummal nem törődve vezettem az éterben valamiféle vallási rádióműsorokat is, meg többször zenéltünk a lingvisztika doktorával, és a vége felé hajlandó voltam magasabb váltóhangon kiereszteni a lényeget, és az nem volt rossz, de ez...

szeretem mondani, hogy a rutin már existens, valamint tény, hogy már nem különösebben zaklat föl sok ember látványa és a szószék magánya. szeretett professzoraim és tanáraim szerint is meglehetősen jó gondolatokkal szoktam fölkészülni az igehirdetési szolgálatra. kételynek helye mellkasom mögött régóta nincs annak ellenére sem, hogy időről-időre elszúrom, ha a helyzet olyan. szerintem ez mindenkivel megesik, aki nem gondolja komolytalanul.

de magamat hallgatni halálosan durva: mintha egy remek szöveget olvasna föl egy amatőr pontosan kétszer olyan sebességen, mint ahogy kéne. ha a hallgatóság körében ülnék, hangosan sóhajtoznék, hogy miféle szakbarbár kényeztet bennünket itt ezzel a modoros, ibolyaillatú fing-sorozattal, a Krisztus hátát föltépő korbácshegyek nem fájtak ennyire a büdös antiszemita mel gibson -egyébként érdekes- vásznán, apropó, ha már vászon, írjunk már rá valami olvashatót.

a fénysebességet úgy képzelem sci-fi színezetű filmélményeimből, hogy odavasalnak az ülőhelyemhez, és arcomat a tarkómra redőzik az önkényes fizikai törvények mosolyával; ugyanilyen ez is. mozdulni sem tudok önnön hangomtól, félkövér-dőlt volt a terv, ehelyett wingdings vagy mi van helyette. melyik pillanat, és mely szörnyű kéz szabta rám eme szörnyű asszimetriám?

tapsra sose számítottunk e hivatás berkeiben, ám a sok kedves szó hirtelen -nem lehet máshogy fogalmazni- pan de muertos. engem szív el a cigaretta, én vagyok a jókedvű koccanás a pálinkás stampón ebéd előtt, én vagyok a lég, ami fölemészti a komolyan nem vett dicséreteket a lelkészi hivatalban, én vagyok a kattogás és pártfogás, ami az egyetemnek átutalt pénzzel jár, és én vagyok a pillanat, amikor szemlesütve közlöm a lelkészfeleséggel, hogy fölöslegesen készült hortobágyi húsos palacsintával, ami a kedvencem egyébként, de nagyböjtkor nem eszem húst. én vagyok a bankó, amit a lelkész nem fogad tőlem el a platánban ebédünk számlájához, és én vagyok az a hülye, aki éhségtől kopogó szemmel nem látja a különbséget a fasor és az andrássy út között.

még az a szerencse, hogy elképesztő profizmusom, és tökéletes szakmai dilettantizmusom között ott húzódik a meggyőződés, hogy egyszer jó leszek, és azt majd megemlegeti a világ megilyenek. olvasni többet olvastam, mint kollegáim jó része együtt véve, s ez nem jelenti azt, hogy ők olvasatlanok. egyszer jó leszek, mondom.

tehetségem sonka két szelet vastagan vágott alázat-kenyér között egy vegetáriánius Isten kezei között a böjtben. huh?

a zöld fotel megölel, de én visszavágyom a hálóba, ahol csuda-feleségem mérge végre elaltat. soha többé nem akarom hallani önmagam. inkább a halál. mindig azt mondja, hogy irigyli az önbizalmam. na én meg azt a biztonságot irigylem, ami a kételyekkel a valósághoz láncolja. ő legalább tudja, hogy melyik világhoz tartozik.

fázom, és aki fázik, az húz szeretni (ezért húzott az eszkimók szeme).
gép kikapcs.
a hall továbbra is sötét.
valaki lecsukja szemeim.

superhero

itt kell elmondanom, hogy rejtélyes bátyám épített egy rejtélyes izét, ami egy webkameráról élőben nézhető akvárium halainak beszédét fordítja szimultán. a móka nem áll meg, phineas és ferb ma mindent kipróbál. egyébként a halak meglehetősen sok baromságot mondanak. vagyis kizárólag csak baromságokat.

	Jane's Addiction - Superhero .mp3
	Found at bee mp3 search engine

enola straight

olyan világban ébredek, ahol egyetlen olyan szükségszerűség, törvény, vagy állandó nincs, amit akár két ember is ugyanúgy látna. budai otthonom felé pest irányában szállok a villamosra föl, a félig csukott ajtón kívül kapaszkodva nehéz hátizsákom induláskor menetirányba húzza testemet.

a dobozban mélyen alszanak már az egerek, nem így a kis bogarak, amelyek vígan buliznak körülöttük és rajtuk.

páldául azt hogy

hidak!
a folyamok a folyamok által álmodott lábak!